Ficsku legutóbbi kötete tavaly novemberben jelent meg, Gyerekgyár címmel. "A könyv talán első ízben taglalja a gyerekvágy kérdését férfiszemmel, líraian, torokszorítóan, abszurd humorral, rengeteg öniróniával, keserrel és édessel" - állt az ismertetőben.
Ízelítőül Ficsku Pál egy novellájának részlete (a teljes írás a Mozgó Világ oldalán olvasható):
Élet a halál után
Meghalni jó.
De feltámadni is.
Amikor meghal az ember, nyugalom árasztja el a testét.
A halálban nyugi van.
Életemben először kétezer április negyedikén hajnali egy óra ötvenhat perckor haltam meg.
Április negyedike nemcsak a halálomban, de az életemben is jelentős szerepet töltött be.
Gyerekkorom nagy részét Leninvárosban éltem le.
Ott meg áprilisnégy különösen kiemelt dátum volt.
Akkor voltak a zászló- és gúlagyakorlatok.
A Lenin útról indultunk, szép kis harci rendben vonultunk el a főtér mellett, elhagytuk a város büszkeségét, a víztornyot, templom nem volt a városban, maradt büszkeségnek a víztorony, a víztorony még a képeslapon is rajta volt, meg a Hotel Olefin is meg a négykéményes erőmű. Azt hiszem, Leninváros volt hazánkban az egyetlen város, ahol egyetlen földszintes lakóház se volt, és ez nekünk gyerekeknek nagyon tetszett, nem vagyunk mi holmi parasztok, hogy földszintes házban éljünk. Mögöttünk maradt a csillagvizsgáló, ahol egy félkezű csillagász vezetett be az éjbolt rejtelmeibe, sőt egyszer megmutatta, hogyan tudja az épen maradt jobb kezével a jobb kezéről kisollóval levágni a körmeit. Aztán már a kenyérgyárnál jártunk, integettek a pékek, akik hajnalonta, amikor edzésről mentünk iskolába, friss kiflit és kenyeret adtak, ott szerettem meg a friss kenyér ízét és illatát, vagy ahogy nagyanyám mondta, az életet. A sportpályán volt a zászlógyakorlat. Nem tudom, hogy ki volt az az ember, aki kitalálta ezt a faszságot, de hogy nem egy neoplatonikus ifjúsági regényíró vagy egy kantiánus bérfilozófus, az biztos. Vagy kommunista volt, vagy fasiszta, de hogy nem normális, az is biztos. Áll több száz gyerek, és kék, sárga, vörös zászlókkal hadonászik. És a szülők boldogok és büszkék, azt hiszik, ez szép. Utána úgyis lesz sör meg virsli, kit érdekel a felszabadító szovjet hadsereg meg Kádár János, és Losonczi elvtárs, a gyerek ügyesen lengetett, jó ritmusban, nem tévesztett, a sör is hideg, a virsli is jó, húsból van, a szóját csak szójáték formában ismerték még akkor, a boldogsághoz ennyi is elég volt. Aztán amikor felsősök lettünk, jött a gúlagyakorlat. Az tetszett. Izmosodó, férfiasodó testek egymáson. Lehetett vele csajozni is, bár írásbeli újító beadványunkat elutasították, pedig csak annyit kértünk, hagy álljon a gúla tetején Holló Zsuzsi vagy Talmaczi Jacqueline. Megbízható öltözői forrásból tudtuk, hogy nekik már szőrösödik a sunájuk, jó lenne alájuk nézni, szóval beadványunkat elutasították, az igazgató bácsi egyenesen üvöltött, hogy mi lesz belőletek így, sintér, kutyapecér, bűnöző, alkalmi hóhér. Azért később azt az alánézést nem hivatalos úton mégis megejtettük. Szép volt.
