| Felkérést kaptam, hogy Költészet napja alkalmából a kedvenc versemről írjak, és azon keresztül magamról. Az ember kedvenc versei úgy is róla szólnak, hiszen éppen ezért a kedvencei. A választás sem volt nehéz, szinte egyből beugrott a vers: Randall Jarrel "Föld és vadon"-ja. Jarrelt az amerikai vallomásos költőkhöz szokás sorolni. Indulásomkor mindannyiszor meglepett, hogy az irodalmárok tájékozódási pontjai közül jóformán hiányzik az amerikai költészet. Ha külföldi irodalmat olvastak, akkor általában angolt, franciát vagy németet. Az én szívemhez mindig az amerikai költészet állt a legközelebb. Közvetlenségük, vallomásosságuk, természetközeliségük (itt jegyzem meg, hogy a magyar irodalomban a természetköltészet még most is csak nyomokban van meg), szabadságuk elemi erővel ragadott magával. Pionírokra leltem bennük, akik ismeretlen és szabad mezőkre vezetnek: a lélek és a világ meghódítatlan területeire. Mivel a kilencvenes évek végének lírájában nem volt divat a vallomásosság, ami engem leginkább foglalkoztatott és foglalkoztat ma is, csak tőlük kaphattam útmutatást, bátorítást arra, hogy tükröt tartsak magam elé, és azt ábrázoljam, amit benne látok. Hogy egy vers tétje, nem kevesebb, mint egzisztencia. A világban való létezés. Tandori Dezső, e vers kitűnő fordítója írja Jarrelről, hogy "olyan Kosztolányi, aki mindjárt a Meztelenül-lel indul." Telitalálat a jellemzés. Első kötetemben volt egy vers, ami Jarrel "Föld és vadon"-jára utalt már a címében is: "Föld és ember". Hogy miért volt annyira evidens számomra a "Föld és vadon"? Az emlékek miatt, persze, ilyen egyszerű a válasz, az emlékek miatt, amelyekben saját gyerekkorom tájaira ismertem. A vadonra, ami egyből a kert végében kezdődött. Néhány lépés kellett csak hozzá, és és máris kívül kerültem a civilizáción: "De a világos sávok közt vannak sötétebb / sávok. Egyik gazdát a másikától / elválasztja a közös: a vadon, / a sötétlő - minden föld kezdete." De nem csak mi, emberek jártunk át rendszeresen a vadonba: az átjárás igénye a másik fél felől is megvolt, a vadon és teremtményei felől, amik főként kemény teleken, csak az udvarokban találtak ennivalót: "Éjjel róka jön a vadonból csirkét lopni. / Éjjel őzek merészkednek elő takarmányért." A nádirigó hangját éjszaka is lehetett hallani, mintha egyenesen egy nagy, kollektív tudatalattiból szólt volna, melyben egy vagy a legutolsó nádszállal is. Pascal mondását is főleg a nádas közelsége miatt érzem át elemien: "Nádszál az ember" "A gazda, ha győzné, mind az egész vadont / farmmá tenné, de nem éri meg, oly sok / a mocsár Persze, földpazarlás / ez így, de időpazarlás, pénzpazarlás / lenne bárhogy is változtatni rajta." Bár nem érte meg, idő-, és pénzpazarlás volt, apám még is farmmá tette a vadont. Fákat vágott ki, mocsarat töltött fel, kerítéseket állított. Nem sok mindenre tudta használni, jobb híján lucernát termesztett rajta. Véget ért a gyerekkor, eltűnt a vadon. Levetettünk mindent, de "letéve mindent mi marad? A vágy, / a vak vágy; de a vágy nem vak: amit / látni akar a vágy, meglátja mindig." Mit akarunk látni? Földet és vadont, fákat és növényeket, állatot és embert, amiket csak nézünk, és nem lehet eldönteni, hogy ők néznek-e bennünket, vagy mi nézzük-e őket, mert még a fák sem tudnak különválasztani minket. "Ott áll a fiú és nézi a rókát, / úgy nézi, mintha csak néznie kellene, és csak nézi, nézi. / Vagy tán a róka a fiút? A fák / nem tudják különválasztani őket." |
 |
| Randall Jarrell (1914-1965) |
|
Randall Jarrell Repülőről nézve a szem vonalakat lát, Kérdi az Ég a gazdát: "Mi dologban jársz?" Ilyen magasból De a világos sávok közt vannak sötétebb A gazda, ha győzné, mind az egész vadont Meg aztán szereti. Gyerekként ott lelt egy odut; Éjjel, a repülőről, fényeket látsz, Letéve mindent, mi marad? A vágy, Ott áll és nézi. Tandori Dezső fordítása |
 |
| Acsai Roland |
