Franci kisasszony halott, illetve ő maga a halál. Szilágyi Ákos hangköltészetének egyik legérettebb darabja felidézi a XX. század rémségeit, a háborúkat, a lágereket, önmagunkat, ahogy nevetve megyünk a halálba. Franci vagy csak "Franc" alakjában Szilágyi Ákos megint a halált írja újra, mint ahogy már annyi versében. A halálról szól, miközben a beszélő Szilágyi Ákosból prófétává változik, aztán maga lesz a Franc, majd auschwitzi látogató, végül a három királyok egyike, és még megannyi alakban énekel - dörög - az elmúlás számtalan arcáról. Metamorfózisai során utolérhetetlen könnyedséggel siklik a nyelvben, a rímben és a ritmusban. E próteuszi képesség az általa oly kedvelt ornamentika létmódjához hasonlít, nem véletlen, hogy egyik régi tudományos szövege éppen Weöres Sándor költészetéről szól.
A játékosság azonban megtévesztő: noha Szilágyi Ákost szórakoztató előadásmódja és csillogó humora miatt sokan szeretik a "bohókás" kategóriába rakni, szövegei legkeményebb ügyeinkről szólnak. Halál, élet, szerelem. Franci című eposza még azokat is csendre készteti, akik nevetni - mindenáron nevetni - jöttek. Ritkán hallott komorság, mélység és döbbenet árad a sorok közül, ahogy a költő egyre csak recitál, egy úthenger kegyetlen ütemével sorolja a borzalmakat. A ritka mosoly is inkább csak alkalmi pihenő, mielőtt közönségét egyetlen pillanat alatt magával rántja a pokolba. Szilágyi nem kegyelmez, ezúttal úgy tűnik, tényleg elege van, mind a halálgyárakból, mind a nyelvből, ami körbefonta, körbefonja az áldozatokat és bűnösöket egyaránt. Még a gyengébb rímek, döccenő félsorok sem képesek elnyomni az egész hatalmas zakatolását.
A mintegy negyven perces poéma után nehéz megszólalni; igazából ekkor érti meg az ember, hogy miért ajánlotta ezt a verset barátja, Dimitri Prigov emlékének. Szilágyi ért hozzá, hogy miképpen kell kirakni a pontot. Az est második felében új verseskötetéből olvas fel, majd néhány régebbi "szatírjátékkal" zárja. Nevetünk, igazán és jóízűen, mert egy ritka szellem szórakoztat, valaki, aki együtt él a halál elméleteivel, és éppen ezért tudja őket nevetve és nevettetve elmondani. Pontosabban elénekelni.
Szilágyi híres neo-avantgárd költészeti hozzáállásáról, performansznak beillő estjeiről, melyek a legősibb költészeti hagyományt idézik, vagyis azt, hogy a vers alapvetően hangzó dolog, ami hallgatásra és nem olvasásra van. Hang és szöveg szerves egységet alkot, nem is igen tudnám elképzelni, hogy miképpen is szólna egy Szilágyi-vers, teszem azt, Kulka János előadásában. A szöveg szól vagy a szerző szól: ez Szilágyi Ákosnál egy. És talán éppen az elmúlás ellen használható ez a felboncolhatatlan személyesség: a költő hangja átoltja szövegeit. Kíváncsian várom Francit nyomtatásban mégis, hogy az audió-élményt alátámassza a nyomtatott, holt betű.
