Márquez egyáltalán nem az egykönyves írók közé tartozik, ám mégis (megszakad a szív) ki kell választanunk egyet a sok remekmű közül. Annyira nincs is nehéz dolgunk: mégiscsak a Száz év magány tette őt világhírűvé. Ezért ha netán a Szerelem a kolera idején, az Egy előre bejelentett gyilkosság története vagy a Tizenkét vándor novella lenne az Ön kedvence, akkor se keseredjen el.
Egyes felmérések szerint Márquez a legolvasottabb kortárs író, ráadásul a Száz év magány egy stílusirányzatnak, a mágikus realizmusnak is alapműve lett ? mondhatjuk, hogy teljes a siker. Sokan próbálták már megfejteni ennek a sikernek az okát, kutatták a receptet ? nézzünk meg hát néhány közelítést.
Márquez tehet róla
Dzso például ezt írja blogjában: ?ez a száz év magány valami félelmetesen jó könyv. ez most baj, mert nem ezt kéne olvasnom, hanem a törikönyveket... de hát nem tehetek róla (pontosabban nem én, hanem Marquez). itt van a leggyönyörűbb amit eddig olvastam benne:
kis idő múlva, amikor az asztalos mértéket vett róla a koporsóhoz, az ablakon át látták, hogy apró, sárga virágok hullanak az égből. egész éjjel záporoztak csendesen a falura, és megfullasztották a szabad ég alatt alvó jószágot. annyi virág hullt az égből, hogy reggelre vastag szőnyeg lepte be az utcákat ? lapáttal és gereblyével kellett eltakarítani, hogy a temetési menet elvonulhasson? (dzso 2005. március 14. hétfő)
Egy év után tananyag
Magyarországon Kulin Katalin egyetemi tanár találkozott talán először a könyvvel, de mindenképp ő kezdte el leghamarabb tanítani ? erről az élményről mesél egy interjúban: ?1967 végén jelent meg a Száz év magány, és ezt Kubában a megjelenés után azonnal elolvashattam, ez Magyarországon lehetetlen lett volna. Kubában ugyanis egy kulturális kongresszust tartottak, a legjelentősebb latin-amerikai szerzőkkel, többükkel személyesen is találkozhattam. 1968 szeptemberében itthon az egyetemen már a Száz év magányt és Cortázar Rayuelá-ját tanítottam. Csodálatos élmény volt, hiszen én magam is tanítás közben fedeztem fel azt, amiről beszélnem kellett.
Miután megpróbáltam felfejteni a Száz év magány szerkezetét, ennek a szerkezetnek ? kénytelen vagyok ezzel a mostanában annyira lebecsült szóval élni ? az üzenetét is megpróbáltam megmutatni. Mélységes meggyőződésem az, hogy minden mű fellelhető szerkezeti és egyéb eleme egyúttal hitvallás is a szerző világszemléletéről, ha igazán kiváló az alkotó. Ami engem igazán érdekel, az éppen ez a bizonyos szemlélet, az, amely hozzásegíthet ahhoz, hogy a saját szemléletem táguljon, és értékesebbé váljék, és amely szükségképpen nagyon nagy területen fedi le az emberi életet. Ez tehát azt jelenti, hogy a latin-amerikai szerzők az erkölcsi szempontoktól sem tekintettek el, hiszen valahogy az élet értelmét próbálták megközelíteni. A század közepén és még a hatvanas években is nagyon erősen törődtek saját országuk problémáival: a módszer, ahogy létrehozták a műveiket, mindig a közösségi és egyéni problémáknak, az emberi lét problémáinak visszfénye volt.? (A teljes interjú)
Vamos Márkez Miklós
A népszerű magyar író és televíziós személyiség nemrégiben írt Márkez meg én címmel könyvet, s ezzel kapcsolatban mondta azt, hogy ?Márquez életem fontos személye, szerintem a 20. század legjobb regényét ő írta.? Amikor Vámos elolvasta a Száz év magányt, saját bevallása szerint cifrát káromkodott. S mi bosszantotta föl? ?Egyrészt a remek írói teljesítmény. Másrészt az bosszantott, hogy már többször előfordult velem, készültem egy témára, és egyszer csak megírta más. Például annak idején a nővéremnek udvarolt egy fiatalember, aki állította magáról, kerékpárversenyző és jugoszláv diplomata. Családunk férfitagjai sejtették, hogy ez hazugság, de nővérem nem tágított. Aztán kiderült, a diplomata valójában kábelgyári segédmunkás. Erről kezdtem könyvet írni, és amikor már több mint a felével elkészültem, megjelent a Jó estét nyár, jó estét szerelem. García Márquezzel is hasonlóan jártam. Regényt terveztem egy földdarab történetéről. Őshüllők mászkálnak rajta, majd jönnek az első emberek, megalapítanak egy falut, és a nemzetség élni kezd. Amikor kezembe került a Száz év magány, tudtam, ennek annyi. Olyan jól sosem tudnám megírni.? (A teljes szöveg) (Bővebb interjú a kultura.hu-n)
Márquez, a csehszlovák szürrealista forradalmár
A szintén világhírű írónak, Milan Kunderának is vannak személyes élményei kolumbiai kollégájáról. ?Három hónappal azután történt, hogy az orosz hadsereg megszállta Csehszlovákiát; Oroszország még nem gyűrte maga alá a cseh társadalmat, amely fenyegetettségben ugyan, de (néhány hónapig még) élhetett a Prágai Tavaszon kivívott szabadságjogokkal; az Írószövetséget mint az ellenforradalom fészkét támadták, de kiadója, folyóiratai még működtek, vendégeket fogadhatott. Meghívására ekkor látogatott Prágába három latin-amerikai regényíró, Julio Cortázar, Gabriel García Márquez és Carlos Fuentes. Nem volt körülöttük nagy hűhó, mint írók érkeztek. Körülnézni. Megérteni, mi történik. Biztatni cseh kollégáikat. Felejthetetlen hetet töltöttem velük. Összebarátkoztunk. S közvetlenül elutazásuk után korrektúrában olvashattam a Száz év magány cseh fordítását.
A kiátkozásra gondoltam, amellyel a szürrealizmus a regényt sújtotta, a költőietlenség, a szabad képzelettől való elzárkózás bélyegét sütve rá. García Márquez regénye maga a szabad képzelet. A felülmúlhatatlan költői remeklések között tartom számon. Fantáziától csillámlik minden sora, minden sora meglepetés, ámulat. Mint García Márquez egész munkássága: kemény válasz a Szürrealista kiáltvány regénycsepülésére (egyben mély főhajtás a szürrealizmus ihletének, amely átlehelte az évszázadot).
Íme a bizonyíték, hogy a költészet és a líra nem testvérfogalmak: gondosan elkülönítendők. Hiszen García Márquez költészetének a lírához semmi köze, a szerző nem gyón, nem tárja ki a lelkét, csakis a külvilágtól mámorosodik meg, azt emeli fel olyan szférába, ahol minden egyszerre valós és valószerűtlen.? (A teljes cikk)
Erős víziók
Sok értelmező kiemeli Márquez prózájának azt a jellegzetességét, hogy rendkívül vizuális, szinte mindig képekben beszél, már-már filmszerűen látjuk magunk előtt peregni az eseményeket, és a szerkezetben is sokszor filmes vágásokat vehetünk észre. A fiatal magyar filmrendező, Fliegauf Benedek szerint ?a bölcs film nem akar semmit csinálni a nézővel. Tehát az alkotások, amikben a létnek egyfajta katartikus harmóniája van kifejezve, az nem akarja nevelni a nézőt. És ez minden művészeti ágra érvényes. A Száz év magányban a legdurvább fekete-horror dolgok vannak, viszont ott van az ?és mégis? ? nagyon nagy mutatvány. Hozzáteszem, csak úgy zárójelben, hogy a Száz év magány film-szinopszisok gyűjteménye ? mert hogy ugye forgatókönyvíró volt Márquez ? és ezekből írta a regényt. Tehát ezek a filmek igazán nem akarják kezelni a nézőt, inkább elétárnak valamit, amin mondjuk a legjobb dolog, amit csinálni lehet : csodálkozni, hogy milyen teljes és egész az élet.?
Az etalon
Rossz nyelvek szerint a hetvenes években elég volt csak dél-amerikai baloldali ? és természetesen mágikus realista ? regényírónak lenni, s máris megdobták az embert egy Nobel-díjjal ? ami ebben a formában erős túlzás, de az mindenképp igaz, hogy írók tömegei kezdték utánozni (finomabb szóval felhasználni) Márquez írói technikáját, s közben maguk az olvasók is mást láttak a könyvben, mint fikciót: egy mitikus, a mi hétköznapi világunknál lényegesen líraibb, szebb, érdekesebb létállapotot. Vagyis erősen épít a könyv a nosztalgiára, az aranykor utáni vágyakozásra. Bényei Tamás kritikus erről így ír: ?A nyugati világ egyre zsugorodó része ? vagyis a regényolvasók tábora ? vagy harmincöt éve szeretné megismételni azt az élményt, amit a Száz év magány olvasása, illetve félreolvasása jelentett. A rafinált regényt az ártatlanul áradó mesélőkedv, a másik világban még ? és ez a még a fontos ? megélhető mitikus, rituális, archaikus stb. világtapasztalat kifejeződéseként olvastuk, mert úgy akartuk olvasni. Úgy tűnt, vannak még romlatlan, tiszta források, ahonnan valami valóban új, valóban más várható. Ez a jobb esetben etnografikus, rosszabb esetben turisztikai olvasásmód azóta is jelen van a nyugati kulturális központok világirodalommal kapcsolatos felfogásában, várakozásaiban, és természetesen marketingtevékenységében.? (A teljes cikk itt)
A fordító fényképez
Székács Vera fordította a legtöbb magyar Márquez könyvet, s őt is megihlette a sajátos Karib-világ, ám nem mint írót, hanem mint fényképészt. ?Pontosan hét évvel ezelőtt, 1997-ben az európai tél hónapjait Cartagena de Indias pokoli hőségében töltöttem, Gabriel García Márquezre várva. De nem érkezett meg. Mialatt vártam rá, befejeztem az Egy emberrablás története fordítását, nyolc hónappal azután, hogy ő maga ugyancsak Cartagenában befejezte a művet.
A könyv fordításának nehéz és lelkileg is megviselő munkája közben pihenésként az óvárosban kóboroltam, két hónapon át, mert már hosszú évek óta, amióta az író két Cartagenában játszódó regényét, a Szerelem a kolera idejént és A szerelemről és más démonokrólt lefordítottam, izgatta a fantáziámat, hogy milyen lehet ezeknek a történeteknek az eredeti színhelye. Milyen lehet az Édességek Árkádja meg az Írnokok Árkádja, ha léteznek egyáltalán. Valóban van-e a régi városfalakon belül egy olyan tér, ahol egy költő szobra áll, és mandulafák veszik körül? Mert ha van, akkor talán Fermina Daza leánykori házát is megtalálom, és akkor követhetem a lépteit a székesegyház felé. És melyek voltak Sierva María tizenkét évének utolsó utcái? Okvetlenül meg kell néznem mindegyiket, mielőtt elutazom Cartagenából.
Tágra nyitott szemmel bolyongtam a városban, hogy felfedezzem azokat a részleteket, amelyeken feltehetően Gabriel García Márquez szeme is megakadt, azokat a házakat, utcákat és tereket, amelyek inspirálhatták őt, és aztán vagy csak leírta őket úgy, ahogy vannak, vagy megalkotta a részletek szintézisét. Elképedve tapasztaltam, hogy sok minden megvan, amit leír, jóval több, mint amennyit gondoltam volna. Fermina Daza házát is megtaláltam, és nem lehet más, csak az. Az embereket is figyeltem, abban a reményben, hogy láthatom Leona Cassiani félelmetes Nap-mosolyát vagy azt, ahogyan Florentino Ariza, a magányos vadász oson az utcán. Mert regényalakjai most is ott nyüzsögnek az Édességek Árkádja alatt, és meg sem érinti őket a cukros mázak fölött összetömörült légyfelhők kavargása. Kasztíliai fehér viszont nem volt egy szál se, de ha voltak is, elrejtőztek a szemem elől. Az óváros virágos utcáinak emberforgatagában csak a tejeskávé legkülönbözőbb árnyalatait láttam, meg néhány kísértetet.
Nem vagyok fotós, még fényképezőgépem se volt. De erre az utazásra kölcsönkértem egyet, és sok felvételt készítettem ezekről a helyekről és emberekről a magam örömére, meg azért, hogy megmutassam őket Gabriel García Márquez rajongóinak, elsősorban a magyaroknak, hogy lássák ezeket a távoli patiókat, ahol trópusi páfrányok nőnek, de köztük a mi muskátlink is ott virít.? (A teljes szöveg és egy kép itt)
LINKEK
Elemzés a Száz év magány nőtípusairól a Sulineten
