Hajnóczy Péter Összegyűjtött írásai

Hajnóczy Péter műveinek gyűjteményes kiadására eddig két kiadó vállalkozott: 1982-ben, közvetlenül az író halála után a Szépirodalmi a korábbi önálló kötetek anyagát illesztette egy könyvbe, kiegészítve néhány hátrahagyott írással. A Századvég kétkötetes kiadása (1992-1993) már műfaji elrendezés szerint született, és erénye, hogy az életműbe illesztette Az elkülönítő idő című szociográfiát, valamint újabb írásokat emelt be a hagyatékból; ám a két kötet szerkezete, egymáshoz való viszonya nem volt, nem lehetett elég következetes, hiszen Hajnóczy életművében kisregények, hosszabb elbeszélések, novellák, drámák, illetve töredékek vagy változatok között alig vonható határ. Ezért az új kötet a sokkal célravezetőbb, a pálya áttekintését élményszerűbbé tevő időrendet követi, ami egyúttal lehetővé teszi néhány mű korai, kéziratban maradt, ám nyomdakész előzményeinek publikálását is. Ilyen A halál kilovagolt Perzsiából megírása előtt félbehagyott-félretett három próza, a Jézus, A szakács, a Csütörtök, azután az Alkohol című dolgozat vagy A fűtő előzménye, a Kazán. Ezek az írások soha nem láttak napvilágot. A kötetet a nagyközönség számára is könnyen befogadható jegyzetapparátus, illetve utószó zárja.

 

 

A könyvről az Élet és Irodalomban Dérczy Péter - többek között - a kultusz alakulásáról ír A forma keresése című kritikájában, s egyúttal néhány sajnálatos sajtóhibát is kiigazít:

 

"Szinte hihetetlen, hogy huszonhat éve halott, és még mindig csak hatvanöt éves lenne, ha túléli azt a küzdelmet valami csoda révén, melyet önmagával és az alkohollal folytatott az 1970-es évek "ködlovagja", ahogy Mészöly Miklós méltán nevezte Hajnóczy Pétert sírbeszédében. A "selyembivaly", amely névvel viszont Petri György illette versében az írót, valóban a korszak "ködlovagja" volt, de nem feltétlenül abban az értelemben, amint sokan írták és gondolták róla még életében s közvetlenül halála után, hogy tudniillik szembement a kor erkölcsi és egzisztenciális eszményeivel, noha persze ez is igaz, "ködlovagsága" mégis inkább a múlt századelő íróival való másfajta rokonsága miatt emlegethető, bár sorsa némileg eltér az ő sorsuktól, s nem csak azért, mert neki a szocializmus "tere" rendeltetett tehetségét kibontakoztatni vagy eltékozolni. A századelő "ködlovagjainak" egy részét még életükben "elfelejtették", haláluk után némelyikük hosszú évtizedeket "várt" arra, hogy újra fölfedezzék epikusi értékeit. Hajnóczyval azonban más a helyzet.

 

Harminchárom éves, amikor első kötete megjelenik, ez a korban egyáltalán nem kirívó megkésettség, s ettől, 1975-től kezdve 1981-ben bekövetkező haláláig kétévente publikál új könyvet. A fogadtatása jó, sőt egyre inkább hódoló jellegű a kritika részéről - értetlenséggel nem kell megküzdenie (a néhány "pártos" recenzió még a korban sem volt veszélyesnek mondható), a Mozgó Világ című folyóirat műhelyt és baráti közösséget nyújt számára. Kiadói nívódíjat, Móricz-ösztöndíjat, Füst Milán-díjat kap. Halála után gondos, főleg szép női kezek nyúlnak munkássága után: Mátis Lívia már 1982-ben összeállítja az életművét és hátrahagyott írásait tartalmazó vaskos kötetet, amelynek felelős szerkesztője Ács Margit, aki majd 1999-ben és 2000-ben válogat a Milleniumi Könyvtár sorozatban Hajnóczy munkásságából, értő utószót írva a két kötethez, de Mátis Lívia és Hajnóczy közeli barátja, Reményi József Tamás már 1993-ban is kiadja összegyűjtött munkáit. Bár az 1982-es kiadás "fülén" azt olvashatjuk, hogy: "Tehát ez a könyv az írói életmű teljesnek tekinthető gyűjteménye", az újabb és újabb kiadások mindig hozzátesznek valamit a hagyatékból. Az Osiris Klasszikusok című sorozatban most így olvashatunk a kötet függelékében eddig két ismeretlen Hajnóczy-szöveget. Mindehhez társult, hogy 1995-ben Szerdahelyi Zoltán jelentetett meg róla könyvet (Beszélgetések Hajnóczy Péterről), Németh Marcell kismonográfiája 1999-ből való, és 2003-ban publikálja a Hajnóczy Péter emlékezete című könyvet Reményi, melyben az íróról szóló írásokat illetve ezek részleteit gyűjti egybe, dokumentumokat is mellékelve hozzájuk. Ez a valószínűleg unalmas filologizálás talán azért nem érdektelen, mert adatszerűen mutat rá: Hajnóczy sok mindent megkapott életében és halálában ahhoz, hogy munkássága, és ami szinte ezzel azonos súlyú, legendája életben, élő maradjon. [...]

 

A Perzsia megformáltságával azonban lezárult a tulajdonképpeni Hajnóczy-tematika, ami kizárólag az önéletrajzra és azon belül egy sajátosan értelmezett szenvedéstörténetre alapozódott. S ami éppen e gyűjteményekből világlik ki oly erősen: minden írásából árad a vágy, hogy észrevegyék, hogy valamilyen "közösség" befogadja, hogy valamiféle szeretetet kapjon - szinte már-már eszelős monotóniával. Azt ugyan pontosan soha nem fogjuk már megtudni, hogy a Perzsia után következő, keletkező többnyire "formátlanságok", töredékek, kísérletek végül elvezettek volna-e egy újabb szintézishez, egy újabb formához - mindenesetre eléggé kétségesnek látszik így utólag. S az ok legfeljebb csak részben az alkohol és az ebből származó szétesés, Hajnóczy nyilvánvalóan azzal is küszködött, hogy a primér élményt hogyan lehet intellektuálisan is feldolgozni. Ennyi szubjektivitás talán megengedhető: néha, mikor kedves íróm eszembe jut vagy könyveit lapozom, arra gondolok, mit csinálna ma, ha élne.

 

Végezetül nem mellékesen jegyzem meg, hogy éppen a fő mű utolsó és talán legszebb oldalait gyalázza három pocsék hiba: nem "találkozhassak", hanem "találkozhassék" (224. o.), nem "bűnös" hangon, hanem "hűvös" hangon (227. o.) és nem "kimondhatatlanul deklarált szolidaritásból", hanem "kimondatlanul" (229. o.). Csak a forma kedvéért."

 

 

 

Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945-1975 című művében a "nemzedéki élmény" írójának tekinti Hajnóczyt, és egyúttal el is helyezi a kor prózairodalmában, elsősorban az abszurd felől közelítve:

 

"A nemzedéki élmény legteljesebb - maradandó - epikus formáját Hajnóczy Péter életművében kapta meg. Éppen azzal, hogy Hajnóczy túllépett a generációs problémán, és az élménymotiváció, a benne rejlő kérdésfelvetések logikáját következetesen kibontva az abszurdumig végigvitte, egy általánosabb érvényesség szintjére emelte fel. Életműről kell beszélnünk, mert ennek a kivételesen tehetséges és kivételesen erkölcsös írónak a pályája tragikusan korán lezárult; egyike lett a magyar irodalom sajnos nem kevés, fájdalmas fenoménjeinek, akiknél a vállalt magatartás komolyságához az esztétikán túli érv, a személyes sors nyomatéka is hozzátartozik. "Ha volt s marad ködlovagja a 70-80-as években kibontakozó irodalmunknak - búcsúztatta a harminckilenc évesen meghalt írót Mészöly Miklós -, Hajnóczy Péter mindannyiunk közül az élen fog maradni." Élet és mű azonossága, teljes egymásrautaltsága Hajnóczy esetében tehát nem frázis, hanem paradigma: akár a lényeget tekintjük, akár a külsőségeit. 1942-ben született, s szinte mindvégig kissé törvényen kívül és kölcsönruhákban létezett: az inkognitóban élő értelmiségi szerepében. "Körülbelül egyéves koromig lelencházban éltem, onnan vittek el nevelőszüleim, harmincéves voltam, amikor megismertem az anyámat. Esti tagozaton érettségiztem, voltam ládázó, kabinos, szentképügynök, modell, kazánfűtő, dolgoztam kőművesek mellett, voltam betűszedő inas, szénlehordó, dolgoztam dinamittal, nyersanyagkutatásnál stb." - írta első kötete, az 1975-ös A {1266.} fűtő fülszövegére. Egyoldalúan: mert az életrajz teljesebb változatából nem hiányozhat a Vérmezőn jakobinusként kivégzett távoli ős árnyképe; és az sem, hogy a vékonyka könyvet tizennégy év érvényes terméséből válogatta. De nemcsak írói elfogadtatásáért kellett ennyit várakoznia. Következő könyvei - M, 1977; A halál kilovagolt Perzsiából, 1979 és az 198l-es Jézus menyasszonya - mind egy-egy további stációja a megkezdett útnak, a világgal való keserves küzdelmének - a poklokra alászállás egyre mélyebbről és tompábban hangzó, szívszorító és jóvátehetetlen dokumentumai."

 

"Vajon a mai huszonéveseknek mit jelent a nagyjából születésük táján írói és életpályáját befejező Hajnóczy Péter munkássága, azé az íróé, aki írásaiban, többek között, a beilleszkedés, a munkásból íróvá válás nehézségeivel, az egzisztenciális magány kiváltotta szorongás démonaival küzdött, miközben kényszeresen, az utolsó percéig gyártotta önmaga legendáját?

 

Ez az egy-két évtizedes, olykor nagyobb távlat több szempontból érdekes a mai olvasónak. Egyrészt korabeli dokumentumok igazolják, milyen ellentmondásos volt az író megítélése már az első pillanatban is. Rajongói és ellenzői kezdettől voltak, és híveinek rafinált együttműködésére volt szükség ahhoz, hogy megvethesse lábát az irodalmi porondon. Érdekes módon éppen a Valóság című folyóirat vonzáskörzetében tevékenykedők tettek sokat ennek érdekében. Elutasítóinak érvrendszere és nyelve ma már a szocialista szellemű dialektika múzeumában is mosolyt fakasztana. [...]

 

A politikai egyensúlyozási kényszertől függetlenül is érdekes, milyen nehéz megítélni egy jelentősebb művet vagy az életmű egy jelentősnek tetsző darabját, ha az író irodalmi és társadalmi szerepe markáns jegyekkel rajzolódik ki, ugyanakkor azzal a kellemetlen tulajdonsággal rendelkezik, hogy itt él még köztünk, ráadásul pszichikai problémái mint élő seb tárulkoznak fel az őt méltatók vagy támadók előtt. Van-e ilyen ma, a magyar irodalomban, születik-e legendás mű manapság? Szükség van-e a legendára az írói értékek számbavételéhez? Netán az írói tehetség része-e a saját legenda gyártása? [...]

 

A Reményi József Tamás által szerkesztett kötet dokumentumai arra valók - és arra nagyon alkalmasak -, hogy mind a korszaktól, mind a Hajnóczy-jelenségtől (a mai fiatalokhoz hasonlóan személyesen én magam sem ismertem őt, elkerültük egymást, ami, úgy látszik, abban az akolmelegben is lehetséges volt) távol lévő maiak bepillanthassanak a negyedszázaddal korábbi irodalmi állapotokba. Malcolm Lowry és az akkoriban kultuszregénynek számító műve, a Vulkán alatt az egyik legfontosabb azonosítási pontja volt Hajnóczynak (a másik Kleist Kohlhaas Mihálya). Ma ez már szinte beszűkíti, egysíkúvá teszi az író figuráját, amelyről azonban nem annyira ő tehet, mint inkább a kor viszonyai. Hajnóczy valósággal Lowry illetve regényhőse életét élte, ami sajnálatosan rendben is volna, az idézetek, a motívumok és a nevek hasonlósága mai szemmel már nem annyira írói technikát jelentenek, mint azt, hogy túlságosan közel ment emberi-írói mintájához. (Az M. hose, Malom ugyanúgy Malcolmra hajaz, amelyre - talán túl szembetűnő? - éppúgy nem hívták fel az elemzők a figyelmet, mint ahogy Márai nevű hősének is a külföldön élő és itt elhallgatott írót kellene idéznie.)

 

A végén persze maradnak a művek, és persze "telik az idő". Kihull, aminek ki kell hullania, a könyv tananyag lesz, "oktatási segédkönyv", ahogy a belső címlapon áll, Petrivel szólva: "Ezt tudom mesélni, Péter. Érdemleges egyéb / - különösen onnan nézve: a te porszemeiddel..." nem történik."

 

 

 

Az idézett kritikákból kiderül, hogy Hajnóczy esetében nehéz az író életét, alakját, kultuszát elválasztani a művektől - talán nem is érdemes ­­mindenáron -, és hogy korának egyik leghitelesebb alkotója volt, aki példátlan következetességgel igyekezett olyan életművet alkotni, mely hűen ábrázolja nemcsak az adott kor, hanem saját sorsának abszurditását és tragikumát is, hiszen - mint azt példája mutatja - e kettő elválaszthatatlan. A művek színvonala nem egyenletes, de még így is egy komoly terjedelmű kötet összeállítható a legjobb írások kiválogatásával - és a töredékek, a kevésbé sikerült művek is tanulságosak. A kötet tehát hiánypótló és fontos vállalkozás az Osiris részéről.

 

K. L.