- Jaj! Nem látlak többé, Juli... Nem látom a gyönyörűséges Balatont, nem halászok többé, itt pusztulok el, édes feleségem. Miért is nem hallgattam az okos szavadra? - Nem pusztulsz el, mert segítek rajtad - szólt egy hang a vízből. Bálint nem látott semmit, csak érezte, hogy valaki megfogja a karját, és emeli be a bárkába. - Na, most kapd az evezőt, és evezz ki a partra! - szólt az előbbi hang. A halász kinyitotta a szemét, és maga előtt látott egy fiúcskát. De milyen furcsa gyerek volt! A teste szép , arányos fiútest, de a feje süllőfej. Bálint csak nem mozdult, meredt szemmel bámulta a gyermeket. A halfejű fiúcska felkapta az evezőket, és olyan sebesen siklottak a vízen, mintha röpültek volna. Egykettőre kint voltak a parton. - Hová mégy? - kiáltott utána Bálint. - Ahonnan jöttem - mutatott a víz felé a halfejű. - Ne menj még! Ülj ide mellém, és mondd meg, hogy ki vagy! Még meg sem köszöntem, hogy megmentetted az életemet. - Ne is köszönd, én nem kívánok semmiféle köszönetet és hálát. Te jó vagy, azt abból láttam, hogy visszadobtad a kis húgomat a vízbe, amikor köveket halásztál, és nem volt mit ennetek. Még csak annyit mondok, hogy ne menj világgá. Ne kívánd, hogy többet beszéljek. - Ülj le már, no! Hadd simogatom meg a kezedet, ezért csak nem haragszol? Mi a neved? - Halfejű Istók vagyok. - Hát apád, anyád hol vannak? - Ha ilyen sokat kérdezel, elmegyek. Mondtam, hogy nem beszélhetek. De máris mennem kell, mert nem érzem jól magam a szárazon. Azzal elbúcsúzott a halásztól, és beugrott a vízbe. Bánatosan ment hazafelé a halász. Juli megint kint várta a parton, és boldogan sietett Bálint elé. - Fogtál-e halat, édes uram? Hadd főzöm meg vacsorára, mert igen éhes vagyok. Bálintnak eszébe jutott Halfejű Istók, és még bánatosabb lett. Ha ilyen nagyocska fia lenne, de rendes emberi fejjel, milyen boldogok lennének. Itt ugrálna körülötte, segítene a hálóhúzásban, szedné ki a jó, gazdag zsákmányt, és eldicsekedhetne, hogy halászott a fiával. De így, egyedül mit is ér az életük? Juli a bárkában kutatott, de nem talált semmit. - Hát fogtál halat? Olyan soká voltál el, és még egy fia süllőt se fogtál? - Fogtam... Vagy inkább az fogott engem. - Beszélj okosan, vagy talán megbolondultál a viharban? - Nem vagyok én bolond, igazat mondok. Te asszony! Már majdnem a halál küszöbén voltam, amikor megmentette az életemet egy halfejű fiú. Ott lakik a víz alatti palotában, lehet, hogy a Vízkirály fia. - Mit beszélsz? Halfejű fiú? - Az no, ha mondom. Szép, derék fiúcska, csak éppen a feje halfej. - No, ha a Vízkirály fia volt, elmegyek és megkérem, hogy segítsen a szegénységünkön. Terítse meg a hálónkat mindennap jó sok hallal. Másnap megint kiment a halász, de nem fogott semmit. Talákozott a komájával, aki éppen indult a komájához, hogy segítse kihúzni a hálóját, mert annyira tele van hallal, hogy maga nem bírja. ,,Hej, csak engem ver a sorsom!" - gondolta Bálint. Ballagott búsan hazafelé, de látja ám, hogy igen bodor füstöt ereget a kéménye, és Juli vígan integet a parton. - Kész van a jó vacsora, csak gyere gyorsan, édes párom - kiáltott felé Juli. - Hát a te hálód már megint üres? - kacagott az asszony. Bálint igen elröstellte magát, és bekullogott a házba. - Meg sem kérdezed, hogy honnan van ez a sok finom hal? Ez biz én halásztam, úgy tudd meg. (folytatjuk)
