- Itt is volna éppenséggel -mondta Bálint. - Aztán mi lenne az? Mi okból ered a bánat? - Hát a feleségem, Juli világgá ment, azt sem tudom, él-e, hal-e. - Tán elverted, azért ment el? - Nem bántottam egy ujjal sem. - Kért valamit, s nem adtad meg? - Nem kért, mert tudta, hogy nincsen semmim. - Nincsen semmid? - csodálkozott az öreg. - Hiszen olyan szép nagy házad, disznód, tehened meg jószágaid vannak, hát hogy mondhatod azt, hogy nincsen semmid? - Mert akkor nem volt. Bálint elmondta, hogy milyen szegények voltak, és mióta a halfejűt gyermekéül fogadta, lett ilyen jó sora. De azt nem mondta, hogy Istók miatt ment el az asszony. Az öreg megrázta ősz fejét. - Nem tudok segíteni rajtad, mert valamit elhallgattál. Csak akkor hessegethetem el a bánatot, ha mindent őszintén elmondasz. De Bálint csak hallgatott. - Öregapám! Miattam ment el az asszony a háztól - szólalt meg Istók. - Szégyellte, hogy ilyen halfejű fiút hozott a férje a házba. - Igaz ez, te halász? - Igaz - felelte Bálint. - Nohát így most már értem. Igen későre járt az idő, nyugovóra tértek. Mikor már Bálint és a halfejű is mélyen aludtak, az öreg odament Istók ágyához, és egy piros kendőt borított a fejére. Aztán ő is lefeküdt. Reggelre egy gyönyörű szép, göndör hajú fiúcska kelt fel az ágyból, de az öregember nem volt sehol. Megint kopogtattak a kapun. Szaladt Bálint, hát ott áll a kapuban egy igen-igen öreg asszony. - Engedj be, édes fiam, mert idekint megvesz az isten hidege. Bálint levette a ködmönét és a báránybőr süvegét, s vénasszonynak adta, aztán bevezette a szobába. - Mit keres erre, öreganyám? - kérdezte a halász. - Én, fiam, a megbékélést hozom az otthonokba. Igen sok a dolgom, mert a legtöbb ember szíve örökké háborog. - Az enyém sem nyugodt - vallotta be Bálint. - Aztán miért nem? Úgy látom, megvan mindened, mit szemed, szád kíván. Van szép házad, hízóid, tehened és tetejébe ez a gyönyörűséges göndör hajú fiacskád, hát miért háborog még a szíved? - Ez mind igaz. Bálint elmondta az öregasszonynak, hogy milyen szegénységben éltek addig, ameddig magához nem vette a halfejű fiút. De most már van mindene, még emberi formája is lett Istóknak, mert a bánathessegető öregember emberfejet varázsolt neki. - De mégis bús az életem, mert nincs itt Juli. - No - mondta az öregasszony -, nézz csak ebbe a színes üvegbe holnap déli tizenkét órakor. Most pedig térjünk nyugovóra! Bálint szemére soká nem jött álom. Igen gyötörte a kíváncsiság, hogy vajon mit is fog látni az üvegben. Amikor derengeni kezdett, már talpon volt. Nézi az öregasszony ágyát, hát az bizony üres. Mikor delet ütött az óra, belenézett az üvegbe. Hát uramfia! Látja ám Julit, amint az erdőből jön kifelé egy akkora batyu rőzsével, hogy nem is látszott ki alóla.. Kapja magát Bálint, és rohan Juli elé. - Édes egy feleségem, csakhogy rád találtam! Gyere haza, mert igen fáj utánad a szívem. - Otthon van-e a halfejű? - kérdezte az asszony. - Mert akkor bizony én nem megyek. Inkább elviselem a szegénységet, csak azt ne lássam. Amikor a házhoz értek, Juli dörzsölgette a szemét, mert azt hitte, nem jól lát. - Kié ez a ház, édes egy uram? - A miénk, Juli. Mentek befelé az udvarra, látta a hízókat és a teheneket. - Kié ez a sok jószág? - A miénk, Juli. De futott ám elébük Istók. - Ki ez a gyönyörűséges gyerek? - A miénk, Juli. No, volt is aztán öröm. Olyan nagy vacsorát készítettek, amilyet még a Balaton vidéke nem látott. Meghívták a komát, a koma komáját, az összes halászt, azoknak a fiait, lányait. Ott ült az asztal főhelyén a bánathessegető öregember és a megbékélést hozó öregasszony. Nem is volt többé szomorúság, sem civódás. A két jó öreg elhessegette örökre.
