Volt egyszer egy szegény ember. Három fia volt, kettő derék, ügyibevaló legény, a harmadik olyan ,,tedd el, elő se vedd" legény. Azt mondja egyszer a legidősebb legény: - Hallja-e, apó, én elmegyek szolgálatot keresni, s ha hazajövök, egy véka pénzt hozok magammal! A szegény ember bizony egy szóval se mondta, hogy ne menjen, s a legény el is indult szerencsét próbálni. Ment, mendegélt hegyen-völgyön át, beállított egy gazdag emberhez, s beszegődött annál szolgának. De a szerződésbe azt íratta, hogy egy esztendő leteltével fizessen a gazda neki egy véka pénzt, s amelyikük az esztendő leforgása alatt megharagszik, a másik lecsippenthesse az orra hegyit. Az esztendő kakukkszóig tartott. A gazda először is cséplésbe állította a legényt, s csépeltette, hogy a nyelvét is kivetette belé, de mikor az evés ideje megjött, csak nem hívta enni. Két-három napig csak csépelt, csépelt a legény éhen, szomjan, de már ekkor kikelt a béketűrésből, s azt mondta: - Hát gazduram, miféle ember kend, hogy még enni sem ad a cselédjének? - Talán bizony haragszol? - kérdezte a gazda. - Már hogy az istennek az égő haragjába ne haragudnék! - No bizony, ha haragszol, akkor mutasd is ide az orrodat! - mondta a gazda. Mit tehetett a szegény legény, szegény feje, oda kellett tartania az orrát, a gazda pedig megvágta a hegyit, s a legénynek pénz nélkül, orrhegy nélkül kellett hazamennie. Hej, elbeszéli otthon nagy szomorúan, hogy mi történt vele, de meg is járta! - No, csak megállj - mondta a második legény -, most már én megyek el ahhoz a gazdához, majd elhozom én a pénzt is meg a gazda orrahegyit is! El is ment a második legény, de pontosan úgy járt, mint a bátyja. Neki is, mint a bátyjának, pénz nélkül, orrhegy nélkül kellett hazamennie. Azt mondja most a legkisebb legény: - Már most én megyek el, hátha jobban járok, mint ti! No bezzeg lett erre szörnyűséges kacagás! Eleget mondták neki: maradj itthon, te szerencsétlen! Nem használt semmit, a legkisebb legény útnak eredt. Beszegődött a gazdához, éppen olyan megállapodással, mint a bátyjai. Ahogy beállt a szolgálatba, a gazda mindjárt csépeltetni kezdett vele, de enni bizony nem hívta sem első nap, sem második nap. A legény csak hümmögött magában, de nem szólt semmit, hanem kimért este, reggel két véka gabonát, s azért a szomszédban mindig adtak enni. Így tartott ez két álló hétig. Egyszer csak azt kérdi a gazda: - Hé, legény, hát te csak csépelsz mindig, s aztán sohasem eszel? - Dehogynem, gazduram - feleli a legény -, van itt gabona elég, istennek hála, adnak azért ételt is, ha kell! - Úgy-e?! - Talán bizon haragszik, gazduram? - Dehogy haragszom, dehogy haragszom - feleli a gazda -, eszem ágában sincs haragudni! Másnap vasárnap volt, a cséplést félbehagyták. A gazda s a felesége elment a templomba, s azt mondták a legénynek, hogy amíg ők odalesznek, jól főzze meg az ételt, s tegyen a fazékba petrezselymet. A legény egyet gondol, s a gazda drágalátos kutyáját, akit Petrezselyemnek hívtak, belenyomta a fazékba. Jönnek haza a templomból, s az asszony mindjárt a kutyát szólítja, mert erősen szerette. De bizony hiába kiabált, hogy: Petrezselyem, ne! - Petrezselyem nem jött elő. - Már miért kiabál annyit, asszonyom, mikor megparancsolta, hogy a Petrezselymet a fazékba tegyem?! No hiszen, lett erre szörnyű patália, sírás-rívás! A legény kérdi a gazdát: - Talán bizony haragszik gazduram? - Dehogy haragszom, dehogy haragszom - felelt a gazda -, eszem ágában sincs - pedig a nyelvét is rágta nagy mérgében. (folytatjuk)
