Harcos Bálint az idei Bródy-díjas

A Bródy Sándor-díj idei nyertese Harcos Bálint, Naiv növény című könyvével. Az Alexander Brody által, 1994-ben létrehozott alapítvány által kiadott díj 350.000 Ft pénzjutalommal jár, s mindig az előző évben kiadott és legjobbnak talált, első kötetes prózaírónak ítélik oda. A regényért járó díjat a díj kiadásának 13. évfordulója tiszteletére, egy rendhagyó felolvasóest keretében, ősszel adják át a szerzőnek.

 

Harcos Bálint 1976-ban született Pesten. Az ún. gyerekkort Pesten, Pomázon és Fonyódon töltötte nagy, szecessziós, neoreneszánsz és historizáló házakban. Ebből a három házból kettőt az ősei építtettek, és épp ebbe a kettőbe nincs bejárása többé, mert már nem a család tulajdona. Az elemi iskolát végezve három helyre járt, a gimnáziumot végezve kettőre: köztük az Apáczai Csere János Gimnáziumba; itt érettségizett. Innen az ELTE Bölcsészkarára került, melynek magyar szakát 2000-ben fejezte be.

 

1997-től jelennek meg versei, prózái, néha tanulmányai. Forgatókönyvet, animációs nagyfilm-szkriptet, operalibrettót is írt. Több szépirodalmi lapnak munkatársa volt.

 

2002-ben jelent meg első kötete a Palatinus gondozásában, Harcos Bálint Összes címmel. Második könyve, a Naiv Növény című regény 2006 végén jelent meg az Ulpius-ház Kiadónál.

 

2001-ben Móricz Zsigmond-ösztöndíjat kapott. 2006-ban elnyerte a stuttgarti Akademie Schloss Solitude alkotói ösztöndíját. 2006 októberében Selyem Zsuzsával közös felolvasóeste volt Stuttgartban, itt német fordításban is elhangzottak írásai. Idén márciusra Berlinbe kapott meghívást egy az UNESCO, a DAAD és a Solitude által szervezett felolvasásra.

 

 

Az alapítvány kuratóriumának elnöke Márton László, a kuratórium tagjai: Babarczy Eszter, Mikola Gyöngyi, Balázs Eszter Anna és Mészáros Sándor.

Eddig Bródy-díjban részesült: Simon Balázs, Szilasi László (1995),
Hamvai Kornél (1996), Farkas Péter, Salamon András (1997), Zoltán Gábor, (1998), Ajtony Árpád (1999), Jusztin Harsona (2000), Szálinger Balázs, (2001), Grecsó Krisztián (2002), Dragomán György (2003), Murányi Zita és Nagy Gabriella (2004), Gazdag József (2005), Szakács István (2006), valamint különdíjat kapott Varró Dániel (1999).

 

Csontos Erika kritikája a könyvről az Élet és Irodalomban:

 

"Azt hiszem, meg fogok halni. Fantaszta vagyok. Mozdulatlan gépekkel akarok a levegőbe emelkedni. Kertész leszek, aki naiv növényt fog tenyészteni. Vagy: én leszek az. Alkimista leszek! Föltámasztom anyámat, és megbaszom. Dühöngeni fogok. Megzavarodok. Összekeverem a múltat a jövővel. "Vigyázz, mert meg fog történni a múltad, és már megtörtént a jövőd!" - ilyeneket üvöltözök majd. Nőket fogok enni." A kiadó nagyon reprezentatív részletet választott a Naiv Növény című könyv fülszövegének, ám nem volt elég bátor, mivel a "Föltámasztom" kezdetű mondatnak a fülről hiányzik a vége... A részlet azt is jól megvilágítja, hogy egy efféle nehezen megfogható szövegről épp nem-mimetikus jellege miatt milyen nehéz tárgyszerűen írni. Az ilyen esetekben még nyilvánvalóbb, hogy az ismertetés eleve értelmezés; és már csak terjedelmi okokból is óhatatlanul leegyszerűsít és "felfelé kerekít". Lehet, hogy az interpretációm földhözragadtan konkretizáló: úgy gondolom, Harcos Bálint az emberi lélek határhelyzeteiről próbál igen plasztikusan tudósítani. Arról, amikor egy-egy alapvető kapcsolatunk (anyánk, szerelmünk) elvesztésével egy világ omlik össze bennünk.

 

Azt is csak ex cathedra tudom kijelenteni, hogy a fiatal szerzőt 2002-es verseskötete alapján nagy tehetségnek tartom. A rendkívül koncepciózus és ritka szép borítójú Harcos Bálint Összesben - amely azonban kissé egyenetlen színvonalú - többször is előkerül a naiv növény szimbóluma. (Az anyaevés motívuma egyébként már a Harcos Bálint panaszai Törs Eszterért című anyasirató versben is megjelenik). A - minek is nevezzem? - naiv növény projekt ebben az új könyvben terebélyesedik ki.

 

A növény jelen esetben az öntudatlan létezés - archetipikus mivolta miatt eleve kimeríthetetlenül gazdag - szimbóluma. Ráadásul itt: hangsúlyozottan "gyökértelen". (Arra azonban nem jöttem rá, hogy miért szerepel a könyvcímben a Naiv Növény nagy kezdőbetűkkel, mintha név volna, a szövegben pedig miért íródott következetesen kicsivel.) Ez a naiv növényezés egyfajta identitáskeresés: önmeghatározás a múlthoz, az ősökhöz és a szellemi elődökhöz képest.

 

"...én csak a végső határig vittem az életemben azt, amit önök a feleútig sem mertek vinni" - a Feljegyzések az egérlyukból antihősének, az őt szívből szerető prostituáltat megalázó odúlakónak az önfelmentő szavai ezek. Harcos Bálint új könyvének helyenkénti hangütése határozottan utal a "paradoxonok emberére", illetve tágabban a dosztojevszkiji szabadság- és bűnproblematikára. A Naiv Növény egyes szám első személyű beszélője s egyben főszereplője önmagát "végsőkig szabaddá tett ember"-ként emlegeti, s egy "levegőtlen odú"-ba zárkózik.

 

A könyv első három fejezete felfogható egyfajta elméleti alapozásnak, filozófiai pózok végigpróbálgatásának. E három fejezetben: minden szinten szinte minden. Privát kozmológia és nagyratörő bölcseleti szándék. Metafora, allegória, parabola, apokalipszisvízió, biblia-parafrázis, - hosszú távon azonban önkioltó - önironikus profetikus hevület: "Hangomra feltámadnak a vizek, vagy elsimulnak. Egy zivatart, most! Egyenes leszek az orkánban, mint a szálfa. Úgy görbüljek meg." Feltűnő a beszélő bizarr megalomániája: "Tetoválják bele minden faszba a nevemet, az arcomat. Minden élvező férfi és nő én legyek. Ezt akarom. Minden férfi-nő engem ölelgessen, az anyám is, aki nemtelen." A hatalmasra puffasztott ego programbeszédjén átdereng szinte az egész filozófiatörténet, ám lefokozott, travesztikus formában - de Sade márki, Schopenhauer, Kierkegaard és főképp Nietzsche: "Megbocsátani a gyengék műfaja, picinyeim. Ígérjétek meg, hogy megkeményítitek a szíveteket. Emberfelettit várok el tőletek, azt követelem, hogy "emberfeletti módon" legyetek "embertelenek".

 

Az eladdig testetlen hang a negyedik, Az ugrás című fejezetben hús-vér férfivá válik. A hős a gyakorlatba is átülteti az elgondoltakat, s szadomazochista szerelmi kapcsolatában - mivel a játszmába beletartozik, hogy a kínzó is kiszolgáltatott a kínzottjának - a lány megölése és komótos elfogyasztása révén találja meg a végső megoldást: "mert én úgy szeretlek, majd megeszlek!"

 

Noha Harcos művét regényként reklámozzák, én inkább költői prózának nevezném. Bár valamiféle eseménysor rekonstruálható, a mű imaginárius terében az egyes fejezetek nem biztos, hogy lineárisan követeznek, és az ok-okozati kapcsolat sem nyilvánvaló közöttük. Lautréamont, ez a XIX. századi verbális terrorista Maldoror énekei című, a tudatos gonoszság apoteózisaként is felfogható, hat énekből álló lírai művének erőteljes stilisztikai-tematikus hatása is kimutatható a Naiv Növény szövegében. A szintén hat fejezetből álló Harcos-mű fejezeteit is találóbb lenne énekeknek nevezni; egyébként a névtelen narrátor magát a "a bűn regiszteráriáját" dúdoló "drámai szoprán"-nak nevezi.

 

A szerző a narrátor egyre inkább elboruló tudatának stációit feltűnő stílusváltásokkal próbálja érzékeltetni. A (virtuális) kannibalizmus után az elbeszélő "áriázó" madárkának képzelve magát egy fűzfára költözik, amely fa a hatodik kerület, az egykori gettó területén áll. Később az elbeszélői hang mintha a lebontásra ítélt házak egykori lakóinak tudatával azonosulna: egy-egy bekezdés megannyi megrázó élettörténet-sűrítmény. A gettóban című fejezet a számos tematikus József Attila-i párhuzam mellett ráadásul helyenként mintha a Szabad-ötletek jegyzéke módszerével készült volna: "füsz, füsz, phű-phű, szüf-szüf-szüszifosz, sziszüfosz mitosza (...) itt ülök a füzifán, szabad vagyok, oly szabad, nem ér utol jószavad".

 

Az emberevés motívuma átvitt értelemben is megjelenik a Naiv Növényben: az elbeszélő mindjárt az első lapokon el akarja rettenteni leendő olvasóit: "Jégbe zárt hajón a matrózok köztudottan egymást eszik. Te se nézz ebbe a könyvbe sokáig, kannibáli dolog ez."

Harcos nyilvánvalóan provokatőr. Valami nagyot és radikálisat akar - csak sajnos sokat markol és keveset fog.

 

Már eddig is számos expresszív bekezdést idéztem, azt azonban már csak becsületszóra hiheti el nekem az olvasó, hogy oldalak során át - éppen a túlfokozottság miatt - unalmassá és mesterkéltté válik a szöveg. Például minél jobban belehergeli magát a narrátor a saját gát nélküli gonoszságába ("Falhoz csapdosnálak egy nejlonszatyorban") annál inkább veszít az erejéből az olvasóra gyakorolt hatás. Kérdés persze, volt-e mozgástere Péczely Dóra szerkesztőnek.

 

A Harcos-paradoxonhoz ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy ha nem kellett volna írnom róla, akkor nem biztos, hogy "végigrágom" magam ezen a szemantikailag enyhén szólva is túltelített szövegen. Akkor viszont nem jutottam volna el az 113-123. oldal között található, fekete humorban bővelkedő hibátlan részig. És nem jutottam volna el a Szabad kóborlás című szépséges utolsó fejezethez sem, amely miatt mégis megérte elolvasnom az egészet, elejétől a végéig.