Részlet a Naiv Növényből:
Én vagyok a világ naiv növénye. A naiv növénynek nincsen gyökere. Olyan eloldva élek, hogy még a valóságot is elhiszem. Világtalan vagyok. Nem tudom, mit cselekszem. A föld nem fogad be. Porból vétetett, és porrá is lesz: ez mindenkire áll, csak rám nem. Hiába várnám hát a feltámadásomat.
Nekem nem kell átlátnom a létezést, szóval mindazt, ami állítólag köröttem csordogál. Kire kéne tekintettel lennem? A naivitás fölment bármi alól. A névtelenség fölfrissíti az elmém. Zavarosan beszélek? Még soha senki nem volt fölöslegesebb nálam. Hogyan jutottam mégis idáig? A természet ellenem fogant meg.
Hogyan? Elmesélem.
[...]
Az egész balsorsú kapcsolatunk az ő lelkén szárad; a lelke meg itt a szőnyegen - nem tehetek róla. A saját nehéz vezérlő idealizmusom az ok, hogy "pontot tettem a végére". Pedig az összes porcikám ellenkezett vele. Az összes. Mintha belőlem szakítottak volna ki egy darabot! Nem tehetek róla. Idealista az, aki az ideájának él, illetve aki kész ideájáért feláldozni mindent és mindenkit. Amennyiben szükség lenne rá, a saját anyámat is a halálba küldeném; én ennyire idealista vagyok. Egy kérdésben mindig annak elvi igazsága dönt, a gyakorlatnak meg kutyakötelesség követni őt, ha kell: hullaengedelmességgel. Természetesen a tökéletes idealistának is vannak személyes érzései, de ő soha nem engedheti meg, hogy azok irányítsák, és nem az ideái. Alapkritérium, hogy az emberi bensőben "csend és rend" legyen.
Az egyik játékos, ha önhatalmún távozik, akkor érvényét veszti a fölállás, tehát már nem köt az esküm. Volt, nincs. A kérdés ezek után csak annyi, hogy akkor most jelenleg miért ne kezdhetnék új életet tiszta lappal? Miért kéne leragadni itt a múltnál, amit "a gond sötét felhői" borítanak be, ha már elvégeztem a feladatomat - vagyis elvégeztem volna teljesen, ha ő hagyja - de nem - nem, hát nem - így hát önhibámon kívül félmunkával kell távoznom. Sajnálom.
Sohasem alantas ösztönök alapján cselekedtem. Semmi, de semmi profit vagy üres hedonizmus nem származott ebből a, hogy mondjam, véres folyamatból, amit mivel nem tudtam százszázalékon irányítani, ezért abszolút nem miattam ütött ki balul. Nem kívántam őt elpusztítani, ez óriási tévedés. Ő nekem mindig azt mondta - ebben is állapodtunk meg -, hogy ne aggódjak a "felelősség" miatt. A felelős ezek szerint tehát ő volt, csakhogy most magamra hagyott. Nem vagyok az a szörnyeteg, akivé a programom tett, hanem tévedés áldozata.
Útmutatást és segítséget nyújtottam neki. Ez baj? A dolgot végül is ketten követtük el, de ő elhalálozott - vagyis igazából elszabotálta az akciót, azaz kiugrott belőle, és úgy itt hagyott, mint kutya a... Na, nem beszélek csúnyán. Hátrahagyva csapot-papot... Papot! Hát, hogy is mondjam? Megbüntetni már nem lehet ezért.
