(MTI) - London East End negyedében született állítólag portugál (vagy talán magyar) származású szegény zsidó családban, apja szabó volt. Pinter már tizenévesen verseket küldött különböző magazinokba, minimális sikerrel. Sokat olvasott, elsősorban Franz Kafka és Hemingway műveit. 1948-tól a Royal Academic of Dramatic Art, majd a Central School of Speech and Drama diákjaként színészetet tanult, de az iskolákat hamar otthagyta, s úgy döntött, hogy elméleti tudását a gyakorlatban kamatoztatja: David Baron néven különböző társulatokhoz állt hivatásos színésznek.
Munkája közben bejárta szinte egész Angliát és Írországot, így szerzett tapasztalatait, benyomásait később műveiben is felhasználta. Drámaíró korszakának kezdetét 1957-re datálják: ekkor írta A szoba című egyfelvonásosát, amelyet a bristoli egyetem színháztudományi intézete mutatott be csaknem visszhangtalanul. Ugyanebben az évben megszületett Az étellift című darabja, aminek ősbemutatójára csak évekkel később került sor, szintén szűk körben. Egy évvel később elkészült első, egész estét betöltő darabja, A születésnap, amelyet egy kis londoni színház mutatott be, kereken egy hétig, a nézők és a kritikusok teljes értetlenségétől kísérve.
A színpadi bukás után nehéz helyzetbe került Pintert a BBC hangjátékosztálya segítette ki, miután bemutatták Egy kis fájdalom című hangjátékát. Ezt követő háromfelvonásos drámája, A gondnok 1960-ban átütő sikert aratott, s bebizonyította, hogy Pinter több az ekkor divatos abszurd dráma egy újabb középszerű művelőjénél.
1963-tól új kifejezési formákat találva magának, a televízió és a film meghódítására készült, nem csekély sikerrel. Minimális helyváltoztatást eszközlő, egyetlen szobában vagy hivatali helyiségben játszódó, kevés személyt mozgató kamaradrámái jól megfeleltek a képernyő intimitást és zártságot igénylő formai követelményeinek. Több darabját is átírta a televízió számára, sőt A születésnap és a Hazatérés tévéváltozataiban a szerző színészi játékát is élvezhette a közönség. Ezen kívül televízióra alkalmazta Proust Az eltűnt idő nyomában című regényét is. Filmforgatókönyv-íróként többször dolgozott együtt Joseph Losey rendezővel (A szolga, a Baleset és A közvetítő című filmekben), Elia Kazannal Az utolsó cézár, valamint Karel Reisszel A francia hadnagy szeretője című alkotásokban. Kétszer is jelölték Oscar-díjra a legjobb forgatókönyv kategóriában: 1981-ben A francia hadnagy szeretőjéért, 1983-ban pedig a saját darabjából készült Árulásért. Három ízben nyerte el a New York-i filmkritikusok díját, egyszer pedig a brit filmakadémiáét. A film világában azonban nemcsak mint forgatókönyvírót tartják számon, rendezőként és színészként is egyaránt elismerik. Legnevezetesebb alakítását a Teknősnapló című filmben nyújtotta Glenda Jackson oldalán.
Kisebb-nagyobb kitérőkkel tarkított drámaírói pályájának fontos állomásai voltak a Hazatérés, a Csönd, a Régi idők, a Senki földje és az Árulás, amelyeknek mindegyike a sajátos, csak Pinterre jellemző új drámai stílusban fogant. Szokták Beckettel és Ionescóval rokonítani, de míg Beckett és Ionesco parabolái valamely tétel, állítás illusztrációjára törekszenek, Pinter darabjai pusztán helyzeteket, e helyzetekben mozgó embereket ábrázolnak, mindenféle tanulság nélkül. Kedvelt helyszíne a szoba, mely az otthon, a védettség, a menedék, a privát élet jelképe, az azon túl lévő világ az ismeretlen, a fenyegető veszedelem, a szorongató valóság, mely bármely pillanatban szétzúzhatja biztonságosnak hitt létünket. Pinter ugyanakkor a nyelv művésze is, egyként ismeri a külváros és a villanegyed beszédmódját, dialógusai tele vannak váratlan fordulatokkal és humorral. Egyes kritikusok szerint színdarabjaiban sikerült maradéktalanul megvalósítania Flaubert célját, az impassibilitét, a tökéletes távolságtartást és szenvtelenséget. Ám a pinteri részvétlenség sokkal inkább a mindenkire kiterjedő részvét, a sajnálat, mely minden embert egyformán az abszurd világ áldozatának tekint.
Szemléletével összefügg pacifista meggyőződése is: tiltakozott többek között az 1999-es szerbiai NATO bombázás, az Egyesült Államok afganisztáni és iraki hadművelete ellen. 2005 tavaszán Wilfred Owen-díjjal tüntették ki a War (Háború) című 2003-as verseskötetéért, amely az iraki háború ellen szóló verseit tartalmazza.
Életrajzában nem felejti el megemlíteni azt sem, hogy nagy krikett rajongó is, s a Gaieties Cricket Club elnöki tisztét is betölti.
