A másik figyelmeztetés, amelynek megszívlelése ugyancsak belejátszott a címválasztásba, Derridától ered, és éppen az idézett Kant-íráshoz kapcsolódik (A filozófiában újabban meghonosodott apokaliptikus hangnemről). Ez a nem kevésbé fontos intés más oldalról figyelmeztet az ihletettség, a végsőkről szóló látomás filozófiai beszédmódjának disszo-nanciájára, pontosabban félrehangoltságára. "A mai nap fényében, napvilágában szükség-szerűen ott világlanak a Felvilágosodás fényei. Nem tudjuk megtagadni ezt az Aufklärungot, és nem is szabad megtagadnunk, törvény ez és sors, nem tagadhatjuk meg azt, ami az éberség, a világos elméjű virrasztás, a megvilágító magyarázat, a kritika és az igazság rejtélyes vágyaként lép fel parancsoló erővel, ám olyan igazság vágyaként, amely ugyanakkor magában őrzi az apokaliptikus vágyat, ezúttal mint a világosság és a reveláció vágyát, hogy demisztifikálja, vagy ha jobban tetszik így, dekonstruálja magát az apokaliptikus diskurzust, s vele mindazt, ami a látomásra, a vég közelségére, a teofániára, a parúziára, az utolsó ítéletre spekulál." Röviden: a felvilágosodás vágya, hogy elűzze a látomásosság apokaliptikáját, maga is apokaliptikus volt, és nem is lehetett más. Derrida mindezzel arra figyelmeztet, hogy a filozofálás történet és nem esemény, diskurzus és nem kinyilatkoztatás, benne múló idő munkál és nem múlhatatlan öröklét. A filozófia nem beavató igazság-látomás, nem a legvégsőket előlegező reveláció, nem üdvözítőnek szánt zárónyilatkozat vagy úti beszámoló minden dolgok végéről visszatérőben (oratio versa). Hanem időben, történetben előrehaladó beszéd (oratio prorsa) - próza, hol széles, hol alig látszó horizonttal. Próza, amelyben történetesen theoria (világ-látás) történik.
Ha már fatális prózai belátásoknál tartunk, idézném ezzel kapcsolatban Schopenhauert: "A filozófus mindig ama megdöbbenése révén lesz filozófus, amelytől szabadulni akarna". Mondhatni, a filozófus döbbenete csak a tengeri kígyót meglátó Laokoónéhoz fogható, aki a tengernél imádkozva addig hívja az egy-igaz isteneket, amíg igazat nem adnak neki, és el nem jönnek érte. Kevésbé előkelő és apokaliptikus hangnemben: Schopenhauer szerint a filozófia nem más, mint szabaduló-művészet. Kudarca tehát szabaduló-művészeti kudarc. Nem mintha a filozófia nem volna elég leleményes, hogy megoldja szövevényes kérdéscsomóit, amelyekbe rendre belegabalyodik. Hanem: mert nemigen tudja elkerülni, hogy újra beléjük ne gabalyodjon. Ha végigtekintek a jelen kötet írásain és visszagondolok a kérdésekre, melyek az elmúlt szűk másfél évtizedben foglalkoztattak, azt mondhatom, hogy a magam szabaduló-művészeti képességeit, már amennyire ezeket képes vagyok megítélni, a filozófia határát illető kérdések szövevénye tette próbára. Szerény képességekről lévén szó, a szövevényes kérdések listája sem hosszú. Effélék állnak rajta: mikben kényszerül rá a filozófia, hogy meghatározás helyett ábrázolást műveljen; mikben érhető tetten, ha egy filozófia alapja, platformja bensőleg erodálódik, meghasonlik, változni kezd; mit jelent az alaptalanság (talapzat-nélküliség) és a megalapozhatatlanság a filozófiában; és főleg, mit kezd a filozófia azzal, aminek legelszántabban és legalaptalanabbul remél fölébe kerekedni: az idővel."
