Horváth Elemér
létkérdések
magamtól is elidegenedett
tőled sincsen más kérdeznivalóm
mint az hogy romlandó-e a protón
az életem merő igyekezet
első almától végső istenig
a történelem jön-megy s nem segít
megoldani a lét kérdéseit
hány nyárfa állt az augusztusi nap
özönében a csiba-fürdőnél?
és a szomszédos szederfák alatt
hány gyerek lubickolt a keszegérben?
öcsi bandi pistike rózsika?
nem fogom tudni többé már soha
hogy hol vagyok amikor hazaértem
Halász László
Szigliget-érzés
Szoba a kastélyban, kastély a parkban, park a faluban, falu a tájban.
Sétáljunk kívülről befelé szűkítve a kört.
"A jelennek minden élettünete, sok évszázados múltnak minden árnya, természetnek ősalkotásai, emberkéznek apró dolgai együtt, egymás mellett. Van-e még ily ragyogó foltja több a kerek világnak?" Aki így kérdez, csak tagadó választ adhat. "Nincs! Én tudom, hogy nincs. Mi ehhez a Rajna partjainak szépségtárháza? Mi ehhez Nápoly környéke?" Bár a száz évvel idősebbek tapasztalatával, gyarapíthatjuk a viszonyítási pontokat, a kaliforniai partoktól a horvát és görög szigetvilágon át a japán messzeségekig, értjük Eötvös Károlyt. Pedig a tájakat nem valami bölcs dolog versenyeztetni. Sok-sok ragyogó folt van e kerek világon. Mégis hajlamosak vagyunk az Eötvöséhez hasonló érzésekre.
Legalábbis egy szempontból azonban nekünk könnyebb. Ő a Balaton körül utaztában számolt be benyomásairól, amint Győröknél megpillantotta a szigligeti öblöt. Mi viszont, ki évek, ki évtizedek óta rendszeres visszatérőként, legalább hetekig - szó szerint - benn vagyunk a tájban. Méretei nélkülöznek minden monumentalitást. Emberszabású több tekintetben. Hagyja magát gyalogszerrel kényelmesen bejárni, bármerről bármerre indulunk. Változatos, ám szelíd formáival körülölel, elringat és simogat. A domborulatok és a lankák, a beláthatóan végesbe nyúló víz fényeivel mégis önmagukon túli hívással élnek.
Moore fekvő-támaszkodó női alakot mintázó szobraiban a nőinek absztrakt képviselőit látjuk, miközben más szempontból anyaként fogjuk fel őket. Egyszersmind a test elvontan stilizált alakzatai úgy tűnnek, mint tájképi jegyek. A női és a földi egy újabb nézőpontból a földanya szimbolikus képét ábrázolják. Ismételt szempontváltással egy új réteg bukkan elő. A fekvő alak mint élő szerves test szervetlenné vagy tárgyba olvadó emberivé változik át. A Szigligetet övező táj megfordítja e folyamatokat. Különböző helyzetű nőies formaelemekként a szervetlen szervessé, a szerves emberivé, az emberi anyafölddé és anyává alakul át képzeletünkben. Ödipusz (és ha tetszik, Ödipa) visszatalál oda, ahonnan jött. Megleli azóta sem volt biztonságos támaszát. A természetben, természetesen, de anélkül, hogy akár egy cseppnyit is megtagadná kultúráját. Ebben a duálunióban az elmúlás érzete sem kelti fel a lélek háborgását. Elcsitul az elemek harca.
"Fenn tűz, a nap tüze
lenn a víz, a tó vize,
köröskörül a lég lehelete.
És hogy mind a négy meglegyen,
te vagy a negyedik elem -
tapogasd végig testedet,
húsod, csontod csak átmenet.
(...) te is viseld el önmagad,
ki por leszel,
viseld el, hogy a föld te vagy" - így Szabó Magda a Szigligetben.
A természet csodálata közben az ember elfeledkezik önmagáról - vélte Augustinus. Onnan, ahonnan mi nézzük, ehhez valóban szentnek kell lenni. Voltaképpen Wilheim Meister kérdését is "a tárgy-e az, vagy te magad, aki itt beszél magáról?" mesterkéltnek találjuk. A természet érzése önmagunk érzésének egy módja. Önmagunktól nem, de a mindennapi életben gyakori szorongató nyomástól megszabadít. Ebben az értelemben a táj bizonyosan a mi alkotásunk. Meglehet, hogy foglalkozási betegség is ez. Nem szükséges Wilde-ot követve, a paradoxont odáig feszíteni, hogy a művészettel a természet tökéletlenségei ellen tiltakozunk lelkesen. Elég, ha alkotásainkat mindössze egyetlen kis ponton kívánjuk a természethez mérni. A maradandóságban. Megbékélésünk a megbékélhetetlennel nem nélkülözi a teremtő önáltatást.
Kötődésünk a tájhoz több mint indokolt. Nem feltétlenül az - legalábbis nem az alkalomszerűen idelátogatónak -, hogy számunkra a magától értetődő központ Szigliget. A falu, amelynek ma sincs vasútállomása. A falu, amely házainak összhangjával, útjainak állapotával, esti vagy hétvégi programkínálatával nem kényeztet el. Por vagy sár sem ritka vendég. Nekünk mégis meghitt. A puszta kitettség és együttlét következtében számos dologgal megbarátkozunk. Még a szavakat is annak mértékében kedveljük jobban vagy kevésbé, hogy gyakrabban vagy ritkábban találkozunk velük. Ám Szigligetnek erre nem volt szüksége. Az első megérkezést követően nyomban bizalmat keltett, az otthonosság melegségével. Többet később sem nyújthat, erejéből viszont, akárhányadszor vagyunk itt, nem veszít.
Igaz, csaltam. Szigliget nekünk nem maga a falu. Ami egyik oldalon a táj, mint a hely rendkívüli szelleme, az a másikon a kastélypark. A természetes táj folytatása más eszközökkel. Félszázada, a hőskorban a park egyik határát alkotó Tapolca-patakban eleink még fürödhettek. Kevesebb mint három évtizede is, első dolgaink közé tartozott kimenni a teraszra és nézni-nézni a magas fák sokaságában uralkodó grandiózus tiszafát. Még később is folytathattuk a szertartást: lemenni a többtörzsű platánokhoz és a hosszan elterülő rosariumhoz. Nyers érdekből nem mulasztottunk el pillantást vetni a gyümölcs- és konyhakertre sem. Ennek a kertjárásnak vége. A platánok egyik-másik törzse törik-szakad. A tiszafának nyoma sincs. A Tapolca-patakról sok minden eszébe jut az embernek, a fürdés aligha. És mégis. Pillanatokra, percekre, órákra, napokra, külön védett világban érezzük magunkat. Az idetelepített fák teszik, alighanem. Megannyi bükk, cédrus, fenyő, fűz, gesztenye, gyertyán, hárs, juhar, kőris, nyír, tölgy. Túlságosan fertőzöttek vagyunk. A cédrus távoli(?) rokonának emberi élethosszhoz nem fogható időtállóságára ("hát Mózes ideje nagyon fiatalnak tűnik elő") még Csontváry tanított. Az egyik Tapolca-pataki fürdőző, Örkény halálosan beteg hősnőjének kérdése sem megy ki a fejünkből: "Meddig él egy hárs? Száz évig is?" Mint megtudja, annál is tovább. "A tölgy-magasnyi fájdalom/önnönmagában megvigasztal" - ez egy másik véglegesen kiiratkozott szigligetista, Nemes Nagy Ágnes következtetése. Variációs ismétléssel a már megtapasztalt kontrasztélmény. A védettség tovatűnt. Ha az említettekről nem szólva, az a víz, az a fa, az a kert is csak lelkünk egy darabja, mert a dús vegetatív életerő e közegébe is óhatatlanul behatol az enyészet, mit akarunk mi? Az esendőség egyetemes. A tökély tökéletlen.
A parkban persze főként nem emiatt érezzük otthon magunkat. Kell ehhez a kastélyban-lét sajátos minősége. Ez a kastély nem A kastély. Nem tornyosul a falu fölé. Nem városkaszerűen "kiterjedt épülettömeg, néhány kétemeletes és sok, egymásra zsúfolódó alacsony házzal." Labirintusra sem emlékeztet. Nincs titka. Kiismerése, beleértve a bejutás szolid feltételeit, nemhogy emberfeletti, de az átlagost meghaladó adottságokat sem kíván. Ha már a tagadó módot választottam, afelől sem vagyok meggyőződve, hogy az épület különösebben figyelemre méltó. Kívülről a népi barokk és klasszicista részek meglehetősen kétségessé teszik egységét. Belül pedig a legtöbb szoba inkább kis-közepes, mint nagyméretű. Fürdőszoba, wc jobbára közös. Olykor a frizsider is a folyosón. A bútorokon, ágyneműn bizony látszik, hogy a tulajdonos nem dúskál pénzben. Erről vall az íróasztalra gondosan odakészített írógép, amelyet nem oly rég még de sokan de sokat vertük jólesően kínlódva. Másfél évtizede a könyvtárban is megállt az idő. Mindez semmit sem változtat az alapképleten: nagyon jó itt lenni.
Régi kastélyok luxusigényeket kielégítő szállodává alakítása manapság divat. Hogy jókora sznobizmus táplálja? A tehetős parvenü valóban sine nobilitate érzi magát megkülönböztetettnek, kérkedően fölémagasodva a kastély egykori nemes tulajdonosainak. Effajta sznobizmushoz ez a kastély és törzsvendégköre alkalmatlan. Versenyen kívül van. Pályaválasztásával maga diszkvalifikálta magát. Másfajta sznobizmusnak azonban, ne tagadjuk, van tere. És nem feltétlenül a színvonaltalanok körében. A nyitottabb művész, meg kutató is vágyhat a nála jobbak (társasága) után. Nem a művek helyett, hanem őket kiegészítendő - nem önpuffasztás, hanem további tanulás céljából. Ez sem veszélytelen. A pózt, a modort könnyű ellesni. De jó esetben valóra válhat a paradoxon. Az ember hozzánő legjobb látszataihoz, kiérlelve saját mintáit.
Az Alkotóház elnevezésre illő öniróniával tekintenünk ("mindenik szobában/alkot, csak alkot, alkot/egy szorgos alkotó" - Zelk Zoltán). A remekművek megszületésének pontosan dokumentált helye alapján, bizonyos fegyházakat, bordélyházakat, kávéházakat, kocsmákat, folyóparti szakaszokat, lovas kocsit, omnibuszt, villamost, vasúti kocsit, hajót, szobát, konyhát, nem folytatom, feltétlenül alkotóháznak kell tartanunk. A művészi és a tudományos munka alkalmasint ott folyik, ahol végzője éppen tartózkodik. Ez az ő pillanatnyi alkotóháza. Bár rendkívüli teljesítmények születtek iszonyatosan nyomorúságos körülmények között, mégsem lenne tanácsos makacsul újra előállítani őket.
"Szigliget-mama" - keresztelte el Vihar Béla az intézményt. Ne csak a kifogástalan ellátásra, a személyzet régóta ismerős tagjaira, meg szobánk melegére gondoljunk. A szokatlanul erős természetélménnyel és szokatlanul nagy szabadságélménnyel keretezett biztonságérzet kényeztet, de nem tunyít. Serkent. Választhatunk: zajt és csendet, társaságot és magányt, kinnlétet és bennlétet, koncentrációt és ellazulást. A változatosság gyönyörködtet. Hedonisták vagyunk. Miért állnánk ellen? Dolgozunk is.
