(MTI) - Szvoren Edina írásai 2005-ben bukkantak fel először a Holmi és a Jelenkor folyóiratokban. "Úgy érzem, azért írok, mert van ilyen képességem, és nem azért, mert van valami mondanivaló, amely keresi magának a kifejezési módot, vagy akár a művészeti ágat. Ez fordított irányú dolog: van ez a képesség, és ha már van, akkor használni kell" - foglalta össze röviden az ösztönző erőt, amely az írásra sarkallta.
A kamaszkori nagy olvasmányélmények óta foglalkoztatja az írás, de egészen 2004-ig gyakorlatilag egyetlen történetét sem tudta befejezni. Túl sok volt az anyag és túl széles a látószög, míg nem hét évvel ezelőtt sikerült végre pontot tennie az egyik szöveg végére. A sikeren felbuzdulva hamar követték egymást az újabb és újabb szerzemények, míg végül 2010-re összegyűlt egy kötetnyire való, és a Palatinus Kiadó gondozásában megszületett a Pertu című elbeszéléskötet.
"Nem vagyok cselekményközpontú, ami nem azt jelenti, hogy ne lenne valami történés, csak nincsen feldobva egy pódiumra. Az írások bizonyos értelemben nyelvi fogantatásúak. Ez nem ugyanaz a nyelv, mint amit a mindennapjaimban használok. Tulajdonképpen egy idegen nyelvet keres az ember, amikor szépprózát ír. Persze vissza-visszaköszönnek a kedvenc fordulatok. De a működtetése azért mégis olyan, mint egy idegen nyelvnek" - árulta el alkotói folyamatának részleteit.
Ahogy a szövegek, úgy a szereplők megszületésére is egyfajta fordítottság jellemző: számára sokkal izgalmasabb kihívást jelent, ha egy idegen, tőle távol álló karakterbe tudja beleültetni saját magát, és nem fordítva, a saját történetét próbálja meg elidegeníteni önmagától. A meglehetősen komor hangvételű írásokat tartalmazó Pertut nagyon jól fogadták a kritikusok, akiknek dicséretei "nárcisztikus örömöket" okoznak Szvorennek, de ugyanakkor a részletnyi negatív kritikák sokkal jobban felkeltik az érdeklődését.
Az ítészekkel ellentétben ő jóval higgadtabban fogadta a könyv megjelenését: "Nem olyan megható pillanat. Mindenképpen van jó érzés abban, de nem magában a könyvben, mert az tényleg egy tárgy. Egyszerűen annyi, hogy olvassák, hogy örömet okozott, vagy bánatot. Az például izgatna, hogy megnézzem a könyvtári példányt, hogy fizikailag hogyan néz ki az a könyv, amely megjárta az olvasók kezét. Van-e széljegyzet, van-e aláhúzás, van-e teafolt, szamárfül. Hol nyílik ki, meg ilyenek" - mondta.
A jelenleg zeneelmélet oktatással foglalkozó Szvoren nehezen tudja elképzelni, hogy idővel csak az írással foglalkozzon. Jelenleg heti négy napot szentel az újabb történetek megszületésének, amelyekből számításai szerint nagyjából két-három év múlva gyűlik össze egy újabb könyvnyire való. A "másodikkönyvesek" félelmei persze őt sem hagyják hidegen: "Az olvasók hangosak lesznek egy idő után és több a félelem, esetleg a megfelelési kényszer. Rosszabb elveszíteni megbecsülést, mint el sem nyerni".
Az író megszólítással még hét év távlatából is vannak bizonyos fenntartásai, mert szerinte attól, hogy valakinek megjelenik három-négy írása, vagy egy könyve, még nem író, de idővel megszokja, hogy így szólítják. "Egyre jobban rendben van, csak tudom, hogy addig vagyok író, amíg írok, és ez bármikor elmúlhat" - mondta.
