Isteni fény, emberi lény

"A föld termi, de a fény áldja meg a kenyeret"

Friedrich Hölderlin

"A szeretet nem vigasz. Világosság."

Simone Weil

A fény, a világosság s kitüntetetten a Nap a természeti világ szimbolikussá stilizált jelenségei közül az egyik legősibb elem. A különféle misztériumvallások, a napkultuszok és a napistenhívő kultúrák; a Mithras-kultusz, az ehnatoni monoteizmus vagy később a keresztény fény-szimbolika (a Sol Invictus ['legyőzhetetlen Nap'] latinizált Krisztus-jegye, a glória a szentek feje körül, a gótikus rózsaablakok, a barokk sugaras úrmutatók stb.) egyaránt az élet (és a halál!), a teljesség és a transzcendencia isteni foglalataként tekintett a legfényesebb - az időben létezést is számszerűsítően megragadhatóvá, fölfoghatóvá avató - égi létezőre.

A szakrális szimbolika lírai alakváltozataiban számtalan, a mitopoézis nyelvén beszélő mű (az antik előzményektől Hölderlin himnuszain át Rilke elégiáiig) vet számot a nap toposzának alig fölmérhető jelentésességével.
A nap és a fény motivikája a magyar irodalom történetét is át- meg átszövi. A Fohászkodás című Berzsenyi-ódában Isten és a Nap egyszerre valós és metaforikus azonosítása az alkaioszi strófák klasszikus formafegyelmét az elmúlni kész létezés önreflexív méltóságával tölti fel: "Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér, / Csak titkon érző lelke ohajtva sejt: / Léted világít, mint az égő / Nap, de szemünk bele nem tekinthet. [] // Bizton tekintem mély sírom éjjelét! / Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz, / Mert a te munkád; ott is elszórt / Csontjaimat kezeid takarják." Az egyik legszebb Ady-versben a búcsúvétel intim beszédhelyzetét - az áldó beszéd szólama mellett - az alászálló nap archaikus képzete s annak ismerős jelképiessége rajzolja piétásan meghitté, egyetemesen bensőségessé: "A tengerbe most hanyatlik a Nap, / Most fut leggyorsabban a vonatunk, / Most jön a legtöbb, nagy emlékezés: / Megáldalak." (Áldásadás a vonaton) Kosztolányinál - az életmű egy hangsúlyos pontján - a fény az egyes élet, az egyéni életerő emblematikus jelölőjeként lényegül át: "Szeptemberi reggel, fogj glóriádba, / ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap, / most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya / s szememből az önkívület kicsap, / emelj magadhoz. [] / Én nem dadogtam halvány istenekhez / hideglelős és reszkető imát, / mindig feléd fordultam, mert hideg lesz, / pogány igazság, roppant napvilág." (Szeptemberi áhítat) Babits egy ritkán méltatott, fontos versében a személyes és a nemzeti lét problematikájára nyit talán máig át nem látott horizontot az ősi napkultuszokkal összekapcsolt keresztényi létmisztikum elemi igazságigénye: "Áradj belénk hát, óh örök / igazság és szent szeretet! / Oldozd meg a bilincseket / amikkel törzs és vér leköt, // hogy szellem és ne hús tegyen / magyarrá, s nőjünk ég felé, / testvér-népek közt, mint a fák, / kiket mennyből táplál a Nap." (Eucharistia) S a sor hosszan folytatható volna - Nemes Nagy Ágnes objektív lírájának fénybe vont tárgyaitól Petri György Hogy elérjek a napsütötte sávig című hosszúversének himnikus zárlatáig; Pilinszky János keresztény szimbolikájú alkotásaitól a "Bent kel föl a Nap." (Kezdetben) Vasadi Péter-i misztériumáig. S egy példa még a közelmúlt költészetéből: Takács Zsuzsa Üdvözlégy, utazás! című verse az Assisi Szent Ferenc-féle Naphimnusz irodalmi és szakrális emlékezetét megidézve - mintegy a középkori mű modális inverzeként - foglalja profán életképi keretbe a misztikus élmény felsötétlő szentségének pillanatát: "Üdvözlégy, utazás, egy kivilágított, / téli villamoson. Üdvözlégy, sötét, / délelőtti Nap. Sehová sem néző / égitest, pillantásod ma nem / nyugszik meg rajtunk. / Fivérünk: sár az ormótlan cipőkön, / nővérünk: gumiszőnyeg ráncai. / Ha van megindult tekintet / a fekete tükörben - a miénk az. / Ha van szív bátor - a miénk." (A költő A tüzes korona című, a zsoltárok retorikai hagyományából merítő versét zárójelek között idézzük csak, példaként a korona toposzának és a nap szimbolikájának érzékeny egymásra-olvasására: "Köszönetünk és kétségbeesésünk / az utolsó, nyári nap miatt. / Köszönetünk, hogy elmúlt, / és kétségbeesésünk, hogy vége. / A tüzes korona, mely már-már / alászállt, de mi visszahőköltünk / tőle, most távolodik és hűl. / Maradj még! - kérlelnénk -, / mert elpusztulunk / kínjaink és ragyogásod nélkül." Hogy - az isteni minőség jelképes számértékét hordozva magán - mindkét vers éppen tíz sorból áll, talán már meglepetést sem kelt.)

Szabó T. Anna költészete jóformán minden vonatkozásban az újholdas vershagyomány vonzásában alakítja magát. Ha tárgyiassága személyesebb, hermetizmusa oldottabb is a Nemes Nagy Ágnes vagy Lator László nevével jelölhető líramodellénél. A köznapi, sőt, olykor közönséges jelenetezéssel, a mindennapi tárgyszerűségek szabatos számbavételével Szabó T. Anna verseiben a dikció csaknem állandó emelkedettsége, a szövegek kompozíciós rendjének feszessége s a verstani mívesség, a tanult fegyelmű megformáltság kivételes minősége alkot tág és távlatos poétikai egységet. Tárgyszerűség és emelkedettség: mindenekelőtt talán e kettősséggel magyarázható, hogy a költő munkái (olvasatunkban) a profán szentségére nyitnak látószöget.

E költészet tárgyérzékenysége természetes módon hagyatkozik a fények közt megmutatkozó világ tapasztalatára, a látás (mint alapvető megismerésforma) lehetőségeire. Megérteni a láthatót, fölfogni a megmutatkozót - megsejtve a mögöttes törvényeket: ez az igény már a költő első két kötetét (A madárlépte hó, Bp., CET Belvárosi Kiadó, 1995; Nehézkedés, Bp., Magvető, 1998) is jellegadó erővel hatotta át.
A Nehézkedés nyitó versében a napmeleg fiziológiájából származó létélmény emlékezés és felejtés közé zárt alakzata az emlékezve felejtő és felejtve emlékező személyiség sérülékeny egzisztenciájáról ad hírt: "A szív helyén egy szó dobog: felejts. / De ott feküdtél a füvön hanyatt, / és érezted az izzó lüktetést, / a nap helyét a szemhéjad alatt [] / a szem mögött hiánytalan sötét, / és súlya sincs, hogy érte könnyet ejts, / de ha elejted, vele hullsz te is / a fekete és jeges víz alá, / és nincs nap többé, ami hidegét / egy érintéssel felolvasztaná." (A sötétről) Az ehhez szorosan kapcsolódó második szöveg ugyanitt az ismeretelméleti megfontolásokhoz már létbölcseleti sugalmakat társít; a fényképezés jelképes műveletében (mely a későbbi versek tematikájának is meghatározó eleme lesz) a dolgokhoz (a világhoz) való hozzáférés lényegi korlátoltságára ismerve rá: "Csak nézni rájuk. Milyen fényesek / és milyen szépek. Bitorolhatod / mindazt, amit látsz, előhívhatod / sötétkamrádban őket [] / Nem közöttük vagy. Közülük való, / de nem bocsáttatol be. Éjszaka, / a hívóvízbe mártott képeken, / meg tudsz jelenni néha. Azután / a szem kinyílik és lát. Fényesek / és szépek mind a dolgok. De tudod: / nem értheted meg, nem érintheted / a láthatókat. Hiszen egyesülsz / mindennel, amihez nyúlsz. Lángrakap, / átizzít, rögtön önmagába ránt. / Hogy élhetnél így? Inkább hátralépsz, / elkülönülsz, csak nézel. Hogy ragyog / minden teremtmény! Húnyd be a szemed." (A szemről)

A harmadik verseskönyv, a Fény (Bp., Magvető, 2002), nemcsak címében, de a ciklusnevekben is a foto-gráfia, a (nyelvi-lírai) fény-írás gesztusait előlegezi: Autofókusz, Sötétkamra, Előhívás. E kötet egészén végigvonul a fény, a látás, a megismerés motívuma. Egy gyászversben világértelmező elszántság szembesül a kozmikus rend élet és halál különbségét nem ismerő nagyságával: "ez az öröklét, forró sivatag, / de mint a homok: tömérdek a szó, / és nem fogy el soha, és zeng tovább, / és ez már mindig így lesz - hajnalig / hallgatom, aztán beleébredek, / mintha az égről szólt volna, a Nap / rettentő útjáról, hogy az egész / teremtett világ méri az időt, / élők, halottak vegyest: ugyanaz / minden az ég alatt, és egyen-egy / a létező világ: egy óriás, / forgó napóra." (Napóra) Másutt, jelenetezési ellenpontként, a mindennapok valóságáról való beszéd zárlata (az utolsó sor trochaikussá váló nyomatékával) vonja be a hétköznapiba, a szűkösbe, az emberibe a fölöttest, a túlról jövőt, a nem-anyagit: "Most falak érdekelnek, függönyök, / felcsiszolt padló, csempe és csapok. / A mész szaga, a napfény a falon, / a fűtéstől langyos járólapok. [] // Berendezzük és élünk boldogan, / csak lenne már kész - minél hamarabb! / Majd főzünk, dolgozunk, ölelkezünk / És a konyhába besüt a nap." (Új lakás) A fotografikus szcenika egy versciklus záró darabjában a tükör és a nap toposzát írja egymásba, a "képtelen" rögzíthetetlen tapasztalatából végül a fény s az idő létformáló élményét nyerve ki: "Zajlik a látvány, mint jég a folyón: / megtorlad, lódul, szilánkra törik. / Egy szélvédőn gyors tükör-villanás: / mire lekapnád, jön a második. / Kering a nap a téli tér fölött, / villog a hó, az ablak, fáj a szem, / lencsék és prizmák, gyors tükrök között / halrajként villan át a képtelen - / rögzíthetetlen, mint a vadvizek, / és olvadékony, mint a fény maga. / Nagy, árnyéktalan déli ragyogás. / S lesz este, / reggel, / megint éjszaka." (Népstadion metrómegálló. 8. Másképpen látás: prizma, tükrözés) A kötet utolsó, címadó költeménye teljes kortárs líránknak is kimagasló darabja. A Fény nagykompozíciója a hármas jelenetezés (vásárcsarnok - ócskapiac - temető) jelképes tartalmait a föltámadás hitét előhívó tapasztalatsorban összegzi - a fény, a nap sorsalakító hatalmának az egyik legismertebb magyar verssor ("Most tél van és csend és hó és halál." - Vörösmarty Mihály: Előszó) romantizált tragikumát is a tragikumot megőrizni képes, már-már evangéliumi szelídséggel szolgáltatva ki: "Úgy mentem át a fényes csarnokon - // a csarnokon dúdolva mentem át. / Sugárban dőlt be a reggeli nap, / kezemben teltvirágú orgonák. [] // És másnap a fényes ócskapiac. [] // És harmadnap a temető. [] // Az élet nálunk is erősebb, / zuhog, zuhog a déli nap, / előjön a reves sötétből, / lobot vet, lángol az anyag, / mert él, él, aki életbe halált, / halálba életet kever / - most tél van, csend, míg írom ezt - // húsvét volt, kétezer."

A Rögzített mozgás (Bp., Magvető, 2004) első, ciklusokat előző verse a számvetés lírai aktusát gyakorolva a megnyíló sors állapotát a napfölkelte képével, képzetével érzékelteti: "Nem voltam még ilyen védett, soha még ilyen csupasz. / Nézem, ahogyan az égre felkúszik a virradat." (Harminc) A cikluskezdő Előbb a fény a napszakváltás közönséges eseménysorába a világosodás mitikus történetét és a megvilágosodás szellemi folyamatát illeszti - lenyűgöző poétikai következetességgel: "Előbb a fény. Csak azután a nap. / De legelőbb a fény csípős szaga, / ahogy az ablakrésen beszivárog. / A horizontot elállják a házak, / nem látni, hogy a sötét felhasad, / ahogy alulról szívja fel magába / a föld túlfeléről jött virradat, / a nap hirtelen pengevillanása / még nem hasítja szét a tárgyakat, / a ragyogás nem bántja a szemet. // Érezni, hogy egy nagy lény közeleg, / de a világ még nem a birtoka. [] // Ahogy az alvilági víz felett / megérezni a kelő nap szagát, / ahogy a sötétség átlényegül, / ahogy a levegő átfényesül, / felviláglik a látható tudás: // mindennapos megvilágosodás." Egy téli világot megjelenítő szöveg a dalszerkezet formális egyszerűségével a megkésettség és elzártság összetettebb sorsképletét állítja szembe: "Csak amikor lebukott végleg, / akkor látszik: fenn volt a nap." (Zúzmara) Míg a fentebb tárgyalt Fény a húsvét, az Itt élők jártak című vers a karácsony ünnepi magasztosságát igyekszik a földi viszonyok esendőségekkel terhelt közegében szóra bírni - ezúttal elégikus beszédmodorban, az óvatos rezignáció figyelmi helyzetében: "A jeges hóban lábnyomok. / Este van. Egymagam megyek. // Holnap karácsony. // Az úton döglött macska vicsorog. / Vére az aszfaltra fagyott. [] // Holnap meghalni jössz a világra / isteni fény, emberi lény. [] // Vezet a hóban lábnyomom, / több más nyom közt. Itt élők jártak. / Csak ennyi maradt bizonyságnak." A Téli napló című versfüzér negyedik darabjának horizontján az esetlegességben (a véletlen látványban) is a sorsszerű, a tekintetet a magasabb törvényekre igazító testesül meg: "Napsugár Pub. Csak villanásra látom / a cégtáblát a sárga parti házon, / és dől is a nap, kortyolok belőle / ahogy szemközt a tükörnek verődve / arcomba csap. Lehunyom a szemem. / Megköt és megtart. Mint a szerelem." (Téli napló. 4. Napsugár Pub) Végül ugyanitt a záró, hatodik szöveg a növényi lét tanulhatatlan türelmének s fénylő harmóniájának dicséretét szólaltatja meg; a létezés egységében eggyé váló létezőknek adva - az alanyi beszédmódon keresztül is - közös hangot: "Bokros hibiszkusz. Neki dől a fény. / Érzi, hogy kicsit langyos az üveg. / Ideje, léte más, mint az enyém. / A fénynek dől, és virágot növeszt. [] // Kint még hó. Benn a dzsungel. / Ablaknál állok. Csend van. Süt a nap. / Iránytalanul boldog pillanat. // Lélegezni. / Minden van, semmi sem kell. / Mint a hibiszkusz: élek. / Behunyt szemmel. // Csak amíg innen elszólítanak." (Téli napló. 6. Növénynek lenni)

"A Nap minden" - fogalmaz Jankovics Marcell A Nap könyve című munkájának előszava (Debrecen, Csokonai, 1996, 6. old.). Szabó T. Anna versei ebből a mindenből sokat, igen sokat megmutatnak; sőt: hozzá is adnak, hozzáteremtenek e mindenhez. Hozzáteremtő lírájával Szabó T. Anna a nyelv és a költészet napfényes lehetőségeire és komor felelősségére egyaránt figyelmeztet. Hol árnyas derűvel, hol a komolyság világosságával.