 |
Tavaly júliusban, 78. éves korában meghalt Janikovszky Éva, Kossuth-díjas író, a gyermek- és ifjúsági irodalom népszerű alkotója. Akkor nem írtam róla. Nem mintha nem lettem volna képben, de az én (író)korosztályom nemigen beszélgetett Janikovszkyról. Tudtuk, van, tudtuk, nem rossz, ráadásul anyám miatt előolvasóként ismertem az Aranyesőt, a Ha én felnőtt volnék, a későbbi, kiváló Kire ütött ez a gyerek? című munkáit (más egyebeket is), de a világ nem olyan volt, hogy kamaszoknak szóló könyvekről diskuráltunk volna. Ha egyszer irodalom, az legyen szapulható kortárs író, akit szapulni lehet (esetleg dicsérhatő, irigyelhető), vagy legyen nagy és súlyos, hogy beszakadjon alatta az asztal. Én valószínűleg nem is tudtam, mennyire hiteles és jó, élvezhető. Falusi gyerekként másképpen szőttük a mondatot, másféle problémákkal találtuk magunkat szembe, mint a Janikovszky-kamaszok. Később pedig, amennyit gyerekek közt voltam, fel se ismerhettem, mennyire valóságos a gyereklogika a regényekben. Úgy gondoltam: író, kész. Egy író a sok közül, akinek ez a programja, kit zavar, kit érdekel. Aztán kiderült, másról van itt szó.
A maróti nyarak arról híresek, hogy az ember azt is elolvassa, miután lecsap a négynapos nyári eső, amit év közben nem annyira. Ország Világ, Mattyasovszky, Janikovszky. Csak hogy rímeljen. De arról nem, hogy ezek az olvasmányok emlékezetes telitalálatokkal, végtelenül pontos párbeszéddel, leírásokkal találják el az olvasót. Janikovszky ezt művelte akkor, amikor egyáltalán nem akartam Janikovszkyt olvasni, csak morc felnőttirodalmat. Feltűnt, hogy a szemetelő esőben hülyülő négy család nyolc gyereke ugyanabban a metódusban beszél, mint a könyvben, valamiféle csiribiri őskáosz-történetben szereplők, amikor dialogizálnak, veszekszenek, árulkodnak, szövetkeznek, meg minden, amit a gyerek csinál.
Meglepett. Nem a hitelessége, inkább az, hogy mintha a gyerekeim (és a baráti családok gyerekei) Janikovszkytól tanulnák fogalmazni a mondandót. Nem volt hihető. Ma már hihető, hogy úgy beszélnek, mint Való Világ gyászmagyarjai, de húszonéve se a televíziós, se a rádiós hatás nem volt ennyire tettenérhető. Nem felejtettem el utánanézni. És nem csapott be a fülem. A gyerekszobában nem Molnár Gábor brazil dzsungelsorozata, nem Cooper Nagy indiánkönyve állt az ágy fölötti polcon, mint nálam ebben a korban, hanem Janikovszky Éva Felelj szépen, ha kérdeznek, a Velem valami mindig történik, és egyéb régi kiadások a nagyszobai könyvespolcokról.
Az író persze nem kizárólag az olvasókból, hanem a pályatársakból is áll. A szerkesztő, aki évtizedekig a Móra Könyvkiadó szerkesztője mindenkinél könnyebben találja meg kedves pályatársait. És ha eddig nem lepődtem meg, a tavalyi búcsúzó szövegektől meg kellett (többtényezős meglepetés: ki mindenki írt róla, ki mindenki milyen hangszínben, milyen szeretettel, őszinte fájdalommal, kedvességgel, pedig én aztán nem hiszem írónak egy szavát se, itt most kénytelen voltam kivételt tenni).
 |
Vámos Miklós nem felejti ki, hogy régen meg kellett volna kapnia legfőbb irodalmi díjat: "Amikor már a magasságos kultúraügyi minisztérium is értesült sajnálatos hogylétedről, házhoz szállították neked a Kossuth-díjat, a küldöttséget a miniszter vezette, mesélted, milyen nagy örömöt szereztek. Ám azért nem hagytál kétséget afelől, hogy tudod, amit tudsz. Most bezzeg adják, mert gyanítják, már nem sokáig vehetsz át kitüntetéseket. Nem válaszoltam, persze, eltaláltad. Ha akarnálak sem csaphatnálak be, kedves Éva, általában a vesénkbe láttál."
 |
Lázár Ervin az indulásról: "Mert nem volt benne még az árnyéka sem az írói féltékenységnek, tiszta szívből örült mások sikereinek. Tanúja lehettem, hogy az enyémen kívül hány írói pálya elindításában bábáskodott és milyen sokat köszönhet neki a magyar gyermekirodalom. Persze nevetséges írói féltékenységről beszélni, amikor tudvalévő, hogy irodalmi tevékenysége szinte egyedülálló volt a magyar irodalomban. Megteremtette a saját utánozhatatlan műfaját, amelyben a könnyed csevegés mögött ott rejlettek a lélek mélységei, amelyben hétköznapi apróságokból rakta össze a nagy egészet, fölvillantva a dolgok színét-visszáját, olyasféleképpen, hogy a gyermek is és a felnőtt is élvezettel olvasta."
 |
Szabó Magda, az írónagyasszony a következőképpen búcsúzik: "Mögötted több könny hull majd, mint valaha el tudtad volna képzelni, gyerek, felnőtt megrendülten néz utánad, az olvasók, az öregek, az elfáradtak, akik életerejét írásaidban visszaperelted, gyerekek, akik ábrázolásod révén emberközelbe kerülhettek végre a szüleikkel. [...] Amit hálából és elismerésként megkésve kaptál, arról szégyellek beszélni, a riadt visszaszámlálás akkor kapott erőre, mikor a tiéd enyészni kezdett, végre számba vették, mit adtál nekünk és idegeneknek, azt is, ki és hogyan ismerte el vagy köszönte meg. Egy ország, egy világ vált adósoddá [...]. Hiányodat megérzi majd Magyarország, mert ki korhol és vigasztal egyszerre bennünket..."
 |
Bodor Pál (Diurnus): "Neki köszönhetem, hogy eszembe jut (és észben tartom), hogy a legöregebb nagyapa is unoka volt. Hogy valójában nincsenek jelentéktelen események, ellegyinthető felhők, csak nem vagyunk mindannyian lényeglátók. Hasonló írást legutolsó születésnapjára írtam, s egy kis örömet szereztem neki. Most szomorúan ismétlem magam: róla életében és halálában is csak ugyanazt mondhatom."
*
Úgy köszönök el, minthogy szemérmetlenül azzal fejezem be íródolgozataimat, meglátásom szerint jön, vagy megy, megy, vagy marad: nem kérdés. Tavaly hetvennyolc éves volt. Most hetvenkilenc. Egy nappal se kevesebb. Az írót az olvasó tartja életben. Úgy tűnik, Janikovszkynak sokáig lesz olvasója.
|
