Hogy mennyire fontos és időszerű Alexa Károly A magyar polgár ? és a magyar író című esszéjének problémafelvetése, kézzelfoghatóan igazolja az éppen Alexa szerkesztésében megjelent kiváló Polgárosodás és irodalom című kötet, amely a 2002-ben a Kölcsey Ferenc Intézet által 2002-ben szervezett konferencia előadásait közli. A tanulmányok végigkövetik az irodalomtörténeti korszakok és a polgárosodás viszonyát, s eljutnak a jelenkorig. Spannraft Marcellina Minták a magyar nyilvános kommunikációban című munkája például a ?polgár? szó jelentésének a mindennapokban is tapasztalható bizonytalanságát mutatja be, s a ?polgár? főnév és ?polgári? melléknév tudatos használatára tesz javaslatot.
Alexa Károly korokat és műfajokat átfogó esszéje, A magyar polgár ? és a magyar író is valami hasonlót próbál meg: tisztázni a ?polgár? szó jelentését. S hogy erre mennyire szükség van, igazolja az a hullámverés, melyet a kötet megjelenése keltett: a ?polgár? szónak sokak számára elsősorban aktuálpolitikai konnotációi vannak, recenzensei jellemzően ebből az irányból közelítettek a kötethez. Vagyis bízvást sóhajthatjuk Mikessel: ?Amitől féltünk, abban már benne vagyunk? ? merthogy ezek az írások nagyvonalúan mellőznek mindenfajta szakmaiságot (már amenynyiben a könyvet az irodalomtörténet/tudomány hatáskörébe utaljuk). Az aktuálpolitika síkjára viszik (le) a kötetről való beszédet; újra van tehát olyan, jobb sorsra érdemes könyvünk, amelynek recepcióját a politikai-világnézeti hovatartozás mentén írhatjuk le, a (politikai) szekértáborok írják ki az irodalomból, értékelését annak függvényévé téve, hogy szerző és recenzens a (politikai) barikád melyik oldalán küzd.
Mindennek oka nyilván a kötetben is rejlik. Hiszen az irodalomtörténész Alexa Károly az irodalomtörténeti szakmunkát ígérő cím után esszéjének első mondatában politikust, Antall Józsefet idézi, majd az esszé második bekezdésében a rendszerváltozás egynémely tanulságairól szól. Ez, úgy tűnik, elegendő az olvasók megszűréséhez: manapság, amikor hétköznapi jelenség a másféle gondolkodás mérlegelés nélküli elutasítása, amikor egy kötetet záró köszönetnyilvánítás elegendő a pokolraszálláshoz, sajnos, a mégoly konszenzusos megítélésű rendszerváltó miniszterelnök, Antall József idézése, az ilyen értelmű politikai véleménynyilvánítás is bőven elég ahhoz, hogy az adott könyv ne olvastassék tovább; elég az a hét-nyolc oldal ahhoz, hogy szerző és könyv elítéltessen a különböző, akár irodalminak is tartott fórumokon.
Pedig Alexa Károly munkájában nem tesz mást, mint amire műfaja, az esszé feljogosítja. Amennyiben ugyanis az valóban a ?nyilvános tanulás?, a ?nyilvános gondolkodás műfaja?, ahogy azt Németh László írja egy helyütt, akkor bizony szerzőjének szíve joga az egymástól látszólag távol eső dolgok, problémák összekapcsolása, joga, sőt ? a műfaj történetét ismerve ? egyenesen kötelessége, hogy szubjektív legyen. Alexa már kötetének alcímével ? Álmok, tények, rögeszmék ? jelzi munkájának lényegi szubjektivitását, megteremtve annak lehetőségét, hogy szenvedélyes, keserű vagy akár ridegen elutasító legyen.
E nagyesszé ? ahogy a címe is jelzi ? sajátos irodalom- és társadalomtörténet, művészeti és társadalmi jelenségeket, történéseket kapcsol össze. Teszi mindezt egy olyan, az elmúlt évtizedben valóban háttérbe szorult/szorított irodalomszemlélet jegyében, amely irodalmat, művészetet, társadalmat és közéletet természetes egységben lát ? sőt, az irodalomnak vezető, irányító szerepet tulajdonít a társadalom életében: ?Az irodalom tehát újra és megint ? szinte akaratlanul és magától értetődő pátosszal ? politikát ?csinált?, azáltal, hogy a dolgát végezte: rekonstruálta a félmúltat? ? írja a szerző a ?70-es évek irodalmáról szólva.
E szemlélet érvényessége vitathatatlan a magyar polgárosodás hajnalán, a XVIII?XIX. században, ahonnan Alexa vizsgálódását indítja. Lenyűgöző példaanyaggal szemlélteti irodalom és polgárosodás szétválaszthatatlanságát: a kötet egyharmadát kitevő XVIII?XIX. századi elemzések, értékelések tudós, elmélyült kutatás eredményei. Alexa valósággal lubickol a XIX. századi versek, tanulmányok, röpiratok világában, s idézi őket ?nagy kedvvel és jó kedéllyel? ? ahogy ő írja a XIX. századi szerzőről, Kővári Lászlóról. Az esszének erre az 1860-as évekig tartó egységére az irodalomtörténészi alapossággal együtt járó lelkesedés jellemző: az első oldalak ?polgár-definíciója?, a történeti bevezető (ami Tinóditól indul, lévén nála először hangsúlyos a ?polgár? szó a szépirodalomban) után a XVIII?XIX. századi irodalmon keresztül tekint a kor társadalmára. S így jut el a Czuczor?Fogarasi szótár ?polgárerény? címszaváig, ami: ?Erény, mely a polgári kötelességek teljesítésében áll, mely a haza boldogságát előmozdítani törekszik.?
Innentől viszont megváltozik az esszé jellege és az esszéírói módszer. Párhuzamosan azzal a megállapítással, hogy Trianon és a második világháború utáni évtizedek megállítják a magyar polgárosodás folyamatát, az esszéíró figyelme is inkább a társadalmi, politikai-történelmi körülmények felé fordul. Ezáltal az irodalom egy kissé háttérbe szorul: az esszé a társadalmi folyamatokon keresztül szól az irodalomról. Mivel a XX. század többek közt az irodalom szerepének, ?funkciójának? módosulását is hozza, polgárosodás és irodalom viszonya alapján Alexa Károly erősebb szelekcióra kényszerül; afféle magánkánon rajzolódik ennek nyomán, s a ?polgár? hívószaván, szempontján túl legalább annyira hangsúlyosak lesznek a szerző szimpátiái/antipátiái. Különösen akkor válik ez feltűnővé, amikor napjainkról, illetve a közelmúltról szólván a szerző adott esetben nem vagy alig említ alkotókat, akik a tárgykör szerint említhetők/bővebben említhetők lennének, s akiket az irodalmi, szakmai körök is az első vonalban szoktak emlegetni. Ne tűnjék ez szemrehányásnak, a szerzőnek deklarált joga a szubjektivitás ? Alexa Károly viszont ugyanezt a szubjektivitást nem engedélyezi olvasójának. Helyenként oly kategorikus és ellentmondást nem tűrő a kortárs irodalom jelenségeiről szólva, hogy az zavarba ejtő: nincs mód a mérlegelésre. S minősít is a szerző, ?avíttnak és primitívnek?, az övétől eltérő irodalomszemléleteket, ?kétesnek? bizonyos szövegkezelési technikákat, nyilvánvaló ostobaságnak az övétől eltérő véleményeket. Ám ez is elfogadható lenne, ha ezek a minősítések, kitételek nem csupán egy-egy kardcsapás villanása erejéig jelennének meg a szövegben, hanem bővebb teret kaphatnának, s ha a szerző legalább egy-egy bekezdésnyi terjedelemben indokolná elutasítását. Annál is inkább szükséges lenne a bővebb kifejtés, mivel Alexa Károly egy szinte mellékesnek tetsző megjegyzésében poétikai fordulatot jelez, prognosztizál a kortárs magyar epikában a ?90-es évek domináns prózaeszményéhez képest; jó lenne megtudni, hogy a kritikusként is kiváló szerző milyen jeleit s irányait látja ennek a váltásnak.
Összességében tehát a kitűnő XVIII?XIX. századi egység után ezt a napjaink irodalmát (is) tárgyaló részt túl szikárnak érezzük; s hiába örülünk annak, hogy például Jókai Anna, Czakó Gábor, Szepesi Attila vagy a korábbi nemzedékekből Rónay György, Csorba Győző, Sőtér István az őket megillető helyen említtetnek a kötetben, bővebb kifejtés híján örömünket valami hiányérzet zavarja.
Fentieken töprengve aligha kerülhetjük meg a kérdést: érdemes volt-e a kötet utolsó egyharmadát elvenni az irodalomtól, s a hangsúlyt inkább politikai/társadalmi elemzésekre, értékelésekre helyezni? Ezek törik meg az esszé ívét, szerző és olvasó ?kedvét és kedélyét?, és olvasás közben olyan érzésünk támad, mintha észrevétlen kicserélték volna a kezünkben a könyvet ? oly távolinak tűnik a kötet elejének hangvétele, világa. Nyilván ez sem lenne így, ha az esszé terjedelme legalább kétszerese lenne a jelenleginek: maga a mű követeli a bővebb feldolgozást.
Gyergyai Albert esszéről szóló esszéjében felidézi a régi vitát a műfajról: az essai vagy az essay a mai esszé őse? Mindkettő közvetíti szerzőjének énjét, szemléletét, világhoz való viszonyát, de a Montaigne-féle essai kísérlet a szerző önvizsgálatára olvasmányai, tapasztalatai révén, a Bacon-féle essay inkább afféle próba, minta, töredék a készülő nagy műből. Ebben az értelemben Alexa Károly A magyar polgár ? és a magyar író című munkája essay: megkerülhetetlen alapvetés a polgárosodás és irodalom viszonyáról szóló nagy műhöz.
