A könyvből az Élet és Irodalomban jelent meg egy terjedelmesebb részlet:
"Ahogy az ásványt így-úgy forgatva a fényben a pirit-, ezüst-, kvarc- vagy éppen az aranyszemecskék csillanását a vak masszában látjuk - így mutatkozik meg az idők forgásában egy-egy emberi szellem, fel- s letűnve az örök sötét színpadán.
*
Ültében előredőlt, s akkor a hátán gyöngéd érintést érzett, azonnal egy gyerektenyér vagy egy bókoló liliom mozdulatára gondolt, de a párna volt, ami a fal hidege ellen védte, s most tehetetlenül utána hajolt, éppen csak horzsolva a felhám páráját, s felidézve minden elhagyottak ásvány-arcát, magányát, egy könyörtelen teátrum gesztusait.
*
Régi lemezekkel vacakoltam, elém került egy Mozart-album, borítóján az ismert festmény, Wolfgang és Nannerl négykezese. Érdekes, most tűnik csak fel, hogy Wolfgang bal szeme ijesztően kiáll az arcból, akárha valaki másnak, egy más térben tartózkodó másnak a bal szeme volna - no, gondolom, utóvégre ezt a festő ügyetlenségének is tulajdoníthatjuk, a kor legjelentősebb piktorai még nem tudták, hogy a kis Wolfgang a teremtés remekműve, nem lökdösték egymást féltékenyen a salzburgi ház kapujában, hogy mentől elébb a fiúcska arca elé járuljanak satöbbi. Következik egy újabb album, a belső borítón egy újabb Mozart-portré, valami metszet vagy grafika, s nézzenek oda, az a bizonyos szem, a baloldali, kísérteties! - itt is egy idegen szemeként ábrázolva. Azannya! - mondom, furcsa, hogy erről egyetlen biográfus sem tett említést, hiszen erre a kortársak nyilván felfigyeltek, mint egy emlékezetes szózatra, és ez a mi értelmünk számára lefordítva kb. így szól: "Igen, megjelöltem, hogy közületek egyesek érzéketlenségükben, faragatlanságukban nehogy kárt tegyenek benne, a selyembáránykában!"
(Ha e célból történt, valóban, e látványos stigma bepecsételése, sajnos hiába volt: sem az emberektől, sem a teremtőjétől nem óvta meg.)
*
"Centrál"
A szomszédos asztalnál merészen festett, expresszív bábszínházi figurák - pici öregasszonyok összejövetele. Körben a turisták felfigyelnek rájuk, s mintha egy bohókás, szívderítő előadás szereplőit látnák, jóságosan, oldott mosollyal derülnek ezeken az idejüket múlt, karakteres kis szörnyeken. Én másként vagyok velük, az a benyomásom, hogy ezek a hústalan, színes tüllökbe, avult kacatokba bújt figurák - elszánt szökevények, akik mohó, gátlástalan és múlhatatlan érzékiségükkel, élet-habzsolásukkal már az Elintézőnek is imponálnak. Szinte látom, ahogy zseniális beszűkültségükben félresöprik az útból a végső illetékest, mondván: "Ki ez az alak? És mit ácsorog itten? Nem lettünk egymásnak bemutatva! Ne hívjunk rendőrt, gyerekek?"
*
kisfilm
Kerékpáros hölgy suhan a vasárnapi korzó népe között, magas hangon, dallamosan kiáltja: "Nézzétek, férfiak, milyen szép vagyok, nézzétek, holnap meghalok!" (Égszínkék sál lobog a nyakában.)
*
Kortársaim, környezetem irántam való érdeklődésének teljes hiánya felkelti érdeklődésemet magam iránt. (Másfelől ez az érdektelenség némi magyarázatul is szolgál a ridegtartásra, ami az önmagammal szemben kialakított álláspontomat, reflexeimet mind ez idáig jellemezte.)
*
Mi volna érdekes, szerintem? Megmondom: az öröm.
Például a sarki festékesboltban volna egy univerzál-hígító illatú fiatalember, aki úgy tudná mondani a modellgipsz, guri-guri, purhab és fugaszil szavakat, hogy attól minden háztartásbeli téliesen beállott kedélye nagy hirtelenséggel felengedne, és ezen asszonyságok úgy vinnék virágos kedélyüket ország szerént tova, mint annak idején, előző életükben a megszentelt barkát s a húsvéti kalácsot.
*
Ott, a vita kellős közepén egyszer csak a szájára csapott, ugyanígy vágott belé, hirtelen és goromba erővel a felismerés: de hiszen, uramisten, megint... semmit se akartam, semmit se mondtam, nem is volt senki, aki mondjon, egész életemben egy valaki maszkjában senki voltam, hiábavalóságot beszéltem, és csak ürességem vette hasznát, ürességem, ami egyre csak ürességgel telítődött, annak megfelelően, amint körülöttem terjengett-zsongott a szavaim nyomán támadt zavar és félreértés, ez hozzájárult ahhoz, hogy más senkik és semmik képzeljék azt, hogy benne vannak az élet áramában, mert a zsongást, a rabszolgalények dörzsölődése következtében termelődő hőt és percegést kinevezték az élet áramának..."
"A filmek mindegyike egyfajta romantikus metafizikai képre vezethető vissza"
A szerző azonban elsősorban filmesként ismert, Angyali üdvözlet című filmjéről a Metropolisban olvasható egy komoly esszé-kritika Nánay Bencétől:
"Walter Benjamintól tudjuk, hogy sokszor egy művész életművét vagy egy stílusirányzatot nem a legkiemelkedőbb művek alapján érdemes vizsgálni. Az Angyali üdvözletet sokan nem tekintik Jeles legjobb filmjének, de Jeles művészetéről talán többet érthetünk meg, ha nem A kis Valentinót elemezzük (mely sokak szerint Jeles legjobb filmje), hanem az Angyali üdvözletet. Úgy gondolom, ha a Jeles filmjeire és színházi rendezéseire jellemző formai és tartalmi elemeket akarjuk elemezni, ez a film nyújtja a legnagyobb segítséget.
Ebben az elemzésben a Jeles-filmek legtipikusabb, szinte kézjegyszerűen felismerhető motívumait és stiláris jegyeit fogom áttekinteni, és amellett érvelek, hogy ezek mindegyike egyfajta romantikus metafizikai képre vezethető vissza." (A teljes szöveg ITT.)
Jeles András: Szenvedéstörténet című könyve letölthető az OSZK honlapjáról.
