József Attila születésének századik évfordulójáról a Művészetek Völgyében is megemlékeztek. A szervezőknek nem volt különösebben nehéz dolguk, hiszen a legkülönfélébb irodalmi műhelyek és folyóiratok foglalkoztak a témával, mely jelzi, hogy a költő életműve a mai korban is aktuális és inspiráló.
A taliándörögdi klastrom romjánál található a fesztivál egyik leghangulatosabb színpada, a helyszín idilli, sőt fura meglepetés is várja az idelátogató közönséget: a madárcsicsergés hangjai közé időnként (mint korpa) keveredik a közeli vasútállomás szignálja. A szolgáltatásra és az árakra nem lehet panasz, a Szigetnél sokkal jobb minőségű az étel és ital, a bejáratoknál pedig nem feketébe öltözött kidobóemberek, hanem fehérpólós völgymunkások ? többnyire gimnazista korú lányok ? ellenőrzik a karszalagokat.
Az év legmelegebb napján, szombaton a büfésátorban emberek és kutyák izzadnak, találnak társra, lefetyelik a vizet és a sört, a falakon poszterek lógnak, a József Attila-emlékév termékei: a poéta jobbára szúrós tekintettel néz ránk, ezért némi lelkiismeret-furdalással kortyolgatjuk a jéghideg házisört (finom, és csak negyedezer forint), a kifogástalan kolbásznál pedig egy emberként jajdulunk föl: bárcsak Attila is itt lehetne!
A színpadon délután öt órakor kezdetét veszi az emlékezés, a Parnasszus nevű folyóirat stábja csap a húrok közé, és nem csak átvitt értelemben: Székelyhidi Zsolt költő-zenész-performer szintetizátoron improvizál, a melletem ülő hallgató szerint a hangulatos muzsika olyan, mintha Vangelist meghívták volna egy lakodalomba zenélni. A legfanatikusabb költészetrajongók kiülnek a napra, a székekhez; a komformistábbak és kevésbé melegtűrők az árnyékban maradnak, ezért a színpadról kétfelé kell gesztikulálni; ilyen, amikor a közönség van sztereóban.
Turczi István főszerkesztő röviden vázolja a műsor lényegét, majd a sztárvendég, Galkó Balázs és fiatal színésztársai mondanak József Attila által ihletett verseket Beney Zsuzsától, Vörös Istvántól, Jász Attilától (és még sok más költőtől). Élőben, a maga teljes valójában Payer Imre, Balogh Robert, Székelyhidi Zsolt, Király Levente és Tolvaj Zoltán költők lépnek fel, a hangulat könnyed, melyet a konferansziévá átvedlő főszerkesztő igyekszik fenntartani. A szövegek jók, a fajsúlyos, gondolati daraboktól (Payer, Tolvaj, Balogh) a vicces feldolgozásokig és paródiákig (Székelyhidi, Király) színesül a paletta.
Tolvaj Zoltán mint gitáros is bemutatkozik, bár az ötven fok igencsak megviselhette a húrokat ? az improvizáció ennek ellenére lendületes. A közönség nem oszlik, mint az oly sok irodalmi rendezvényre jellemző, hanem idővel gyarapszik is, százan-százötvenen figyelik a színpadon hősiesen izzadó művészeket ? külön hőfok-rendet érdemel Galkó Balázs, aki hosszúujjú (!) inget és fekete (!!) mellényt (!!!) viselt.
Az ?estet? Turczi István verse zárta, előtte József Attila-kvízt rendezett, melyen CD-t lehetett nyerni, a közönség pedig tolongott az ingyen elvihető költészeti lapért. Annyi mindenesetre kiderült az elhangzott szövegekből, és ez előre sejthető is volt, hogy József Attila poétikája használható, fénye nem kopik, és patinájának rétege sem oly vastag, hogy ne lehetne letörölni.
Kémeink jelentették, hogy másnap a Parnasszusosok megismételték a műsort, sokkal kedvezőbb időjárási viszonyok között, így a közönség is a duplájára nőtt, csak a szél fújt rendesen. Mi viszont ugyanebben az időpontban azon gondolkodtunk: hogyan lehettünk akkora barmok, hogy elindultunk hazafelé autóval. Maradni kellett volna, legalább még egy hétig. Mindenkinek ezt javasoljuk.
Bobby meg Feri
