Kánikula

Irodalom

   
   Hőségriadó
   
   

   Megint nyakunkon a kánikula, és a szerkezet az idén úgy viselkedik, mintha soha nem találkozunk volna harmincöt fokkal. Sőt harmincnéggyel sem. Nézünk ki a fejünkből, mintha az égiek személyes bosszúja volna. A kormány, bizonyítandó, ő annyira ejrópai, hogy ejrópaibb kormány nincs is nála, rázendít a nevetséges hőségriadóra, ahelyett, hogy megoldaná, negyven fokban a népek ne kényszerüljenek ki a napsütötte rabszolgalétbe, hanem árnyékba húzódhassanak. És akkor nem kellene hőségriadót trombitálni, mert akinek van csöppnyi esze (rendszerint több is van), anélkül, hogy a nagyon ejrópai kormányunk felhívná a figyelmét, szépen beül az árnyékba, hideg dinnyét eszik, hideg meggylevest, derűsen hajtja a lábáról a legyeket. Nem áll ki a napra kaszával-kapával-csákánnyal, ha van miből nem kiállni. (Három napig 35 fokos kánikulának kell lenni a hőségriadóhoz.)
   

   Tavaly 400-an haltak meg a kánikula miatt. Pedig - gondolja az illetékes hivatal, ez is bizonyítja, mennyire fogalmuk nincs, miféle emberek fölött parancsnokolnak - ha leszólnak a televíziós csatornákon hogy meleg van, tehát figyelmeztetnek a hőségre, akkor az "emberek felkészülnek annak hatásaira" - így a hivatal szakemberei. Csodálatos. Következő lépcsőben értesítenek az esőről, a szélről. A szélérzékenyek ne menjenek a szélbe. A továbbfejlesztett változat arról szól: reggel van, dél van, este van, szegény mezítlábas magyar össze ne keverje a napszakokat.
   
   
   Folyadékigény a köbökön
   

   Ott a fejfájás. A szédölgés, és egyéb kellemetlen tünetek. Hirtelen rosszullét, rövid napszúrás, hosszú napszúrás. Nyakleégés. Hasleégés. Ismerünk különösen veszélyeztetett korosztályt, akik a bio-, azaz a természetes strandolást-napozást preferálják, alul semmi, felül semmi. Nudistának nevezik jobb helyeken az ilyet. Náluk fordulhat elő a vesszőégés (hogy ennél finomabb ne legyek). De ismerünk esetet, amikor a tűző nap káros sugárzásával ritkán találkozó mellrészletek brutálisan megpirulnak. Nade, ez is csak egyszer. Kétszer soha. Annyira hosszútávúan emlékezetes egy vesszőégés, hogy amit a legény öregkamaszon megtapasztal, öreglegényként sem felejti el. Egyszer járt a gyík a napon, megjegyezte nagyon, mondja a palócföldi népnyelv.
   

   Ismeretesek persze különösen veszélyeztetett csoportok. Ilyenek például a csecsemők. A csecsemőt egyszer kell megsütni, soha többé nincs gond vele. A 65 évnél idősebb anyóst is elég egyszer megsütni, másodszorra meggondolja, hogy a fiatalokkal menjen nyaralni. És ott a szívesek, a magas vérnyomásos betegek. De ők ezt hallják az orvostól szünet nélkül.
   

   Aki teheti, kánikulában, dél körüli, és kora délután legyen otthon. Már reggel húzza össze a sötétítő függönyöket, engedje le a redőnyt, a reluxát. Az asszonyt óránként zuhanyozza (az asszony meg persze az embert), hogy a bőre érintése se emlékeztesse az odakint tomboló hőségre.
   

   De mi van, ha kikényszerül? Ki a placcra, ami nem strand, nem vízpart, nem platánárnyas söröző? Mert ugye vannak elintézendő feladatok. Boltok. Hivatal. El kell menni újságért is. Ha nem tud végig az árnyékban menni, vannak szerencsés esetek, amikor igen, széles karimájú, un. művészkalpaggal védje a fejét. Nem árt a napszemüveg sem. De, mondja a szoci kormány (a napra lehet nézni, de rájuk nem), eszébe ne jusson napszemüvegben belenézni a tűző napba!, de, mondom én, ha olyan lesz a napszemüvegtől a feje, mint Móka Mikié, inkább ne öltsön szemüveget, forogjon a kalap alatt úgy, hogy ne süssön a szemébe. Forró nyári napokon könnyű, világos színű, bő szabású, pamuk ruhát hordjunk! Az öregasszonyok csak azért viseljenek sötét kendőt, öltözéket, nehogy a fiatal, könnyen gerjedő legények összekeverjék őket a fiatal, könnyen gerjedő leánykákkal. Mert ismerjük be, a napsütötte, nyárillatú könnyű öltözékek egyik veszélye az indirekt gerjedés.
   

   A legszegényebbek nem téma. Ők nem fáznak, nincs melegük. De mi van a lakótelepi szegénnyel, aki télen fázik, nyáron megdöglik a betonban? Hát ő bajban van. Mindenki bajban némiképp, de ő nem is látja végét. Miután a kánikula elvonult, kell még egy hét eső, hogy a falak lenyugodjanak. Jártam egy negyedik emeleti lakásban - legfelső szint - a tavalyi harmincöt fokokban, és a nyíló ajtón kihömpölygő ötvenöt fok lelökött a lépcsőn. Dőlt ki a lakásból, mint a lavina. Ne ez nagy szám. Ha van elektromos ventillátorod, használd, szólna a jótanács, ha ilyen esetre volna jótanács. Mert van neki több is. Használja is a nagy melegben. Tekeri négyszer négy lapáttal az ötvenöt fokot, nehogy éhen haljon az ÉDÁSZ.
   

   Én is tekerem. Azaz tekertem, mert tegnap levált az egyik szárny, önállóan, senki nem segített, ott csörgött a rácson belül, törte a többit. Most - ma - aztán nincs. Mehetek a TESCO-ba. Vagy a piacra. Vagy nem tudom.
   Vagy, mert hőségben kötelező sokkal több folyadékot leerőszakolni a garaton, és mert az Olvasókör gazdája tegnap beszereltette a klímát, egy füst alatt helyrebillentem a rozoga klimatikus viszonyokat, a kínzó folyadék-, olvasói- és társaságigényemet. A nyár köztudottan fokozza a folyadékvesztést. Nem várhatom meg, amíg a szomjúságtól belilul a homlok. Tudatosan, megingathatatlan következetességgel jön az Olvasókör lócája, asztala, hűvöse. És ez most nem nevezhető felelőtlen kocsmázásnak annyi szent.