|
Kell-e a költészet? Nem az ünnep mondatja velem, hanem kínlódások hosszú éveinek tapasztalatai: már a kérdés sem helyes. Ha eltekintünk attól, hogy kinek és mikor, a kérdés alapvető tévedése akkor is magától értetődő kell vagy nem kell: van. A költészet a szakrális pontatlanság. A lehetőség, a szabadság kudarca. A költészet emberi. Emberek pedig, reményeink és megbízhatónak tűnő hírek szerint vannak. Ha bátrabban tenné fel valaki a kérdést, a válaszom egyértelműbb lenne; ha valaki megkérdezné, kellenek-e ma a versek, kapásból rávágnám, hogy NEM. Verset olvasni gyakran még azok sem szeretnek, akiknek hivatásuk része lenne ez, "hétköznapi" ember pedig egyesen olyan haszontalanságnak gondolja, mint ünneplőbe öltözni egy gyorséttermi vacsorához. Pedig a versek profánok: mocskosak, rafináltak, erőszakosak, hatásvadászok, sánták, felületesek, ápolatlanok, agyonkozmetikázottak lehetnek. De a csoda az, hogy ezekből a tökéletlenségekből, profanitásokban valamilyen észrevehetetlen módon mindig, de mindig szent költészet szerveződik. Hétköznapi ember. Ki mostanában a hétköznapi ember? Van, mert verseket nagyon kevesen olvasnak (az eladott lapszámok, a versekért kínált alacsony honoráriumok, a vers és szerzőjének megbecsültsége a verskötetek kelendősége erről árulkodik). A hétköznapi ember nem nő. Nem férfi. Nem gyerek. Nem asszony. Nem munkás, nem falusi, nem városi, nem gazdag és nem szegény. A hétköznapi ember tud olvasni vagy nem tud olvasni, művelt vagy műveletlen, érzékeny vagy sík beton, mindegy. A hétköznapi embernek egyetlen ismertetőjele van: nem olvas költészeteket. Aki pedig költészeteket nem olvas, verseket sem olvas. Kacsakringós okoskodásom után illik feltenni a kérdést: kell-e a költészetet olvasni, van-e haszna, vagy "csupán" nélkülözhető luxus, úrizálás? Meg lehet-e nélküle lenni? Létezni versek nélkül lehet-e. Ha megkérdezik az embert, mi a foglalkozása, és éppen bátrabb annál, hogy tekintélyes írónak hazudja magát, hát azt mondja, költő, előbb-utóbb "bevallja" a hétköznapi ember, hogy ő már gimnázium óta nem olvasott verset. De téved! A világ versekkel van tele, ha megengedhetek magamnak egy kis ünnepi túlzást: meggyőződésem szerint versek vannak a kvantumok mélyein, nem üzenetet, csupán szépséget hordozó rendezett szövegek. Ha kezdetben vala az ige, már épp ideje, hogy az ige verssé szerveződjék: higgyék el, minden atomban versek ezrei keringenek. Ha esik az eső, óda esik, jambusok esnek az égből. Ha hó hull, spondeuszok telepszenek a házak tetejeire. Ha táncol egy szép lány a mulatóban, Szapphó sóvárog utána, és daktilusok nyomatékosítják a veszekedések pergő mondatait. A vers a világ. Az olvasó az ember. Az olvasat a költészet. Ha nem lenne költészet, nem lenne viszony, nem lenne észlelés. Az emberi neuronok ritmusban és végeredményben költészetben észlelnek. Táncban áll a világ! De állhat tűzben is: az is költészet. Az ember eredeti nyelve a költészet, és a vers a költészet szpíkere. Isten, úgy sejtem, matematikus. A líra ugyan logika, de éppen azért csak annyira alkalmas isten megszólítására, mint pusztán logikával és nem matematikai precizitással kiszámolni az épületek teherbírását. Feltételezem tehát, hogy a költészet nem arra szolgál, hogy segítségével istent tudjunk megszólítani. Sőt: valójában célja sincs, az egyetlen eszköz, amellyel végességünk a végtelen dolgokról nyilatkozhat. A legszebb költészetek csupaszak, tiszták, olcsók, könnyen hozzáférhetők és messziről szaglanak. Mezők virágai. Kell-e tehát emberségünk? Kell-e az esély, hogy megszólaljunk? Kell-e a hit és bátorság, hogy közölni akarjunk? Ha bármelyik kérdésre igen a válasz, máris nagy lelkinyugalommal kijelenthetjük: költészet kell, mint léleknek a test, testnek a másik test. Költészet? Ó, persze, hogy kell. Vers? Versbe szedte a világ magát, hogy civilizációk pusztulása után könnyebben közölhesse, ha már megint lesz kivel, szerkezetét.
|
