Kezd hasonlítani egy eszményi folyóiratra

A Parnasszus költészeti folyóirat idén lett tizenhárom éves - s e szerencsétlen(nek mondott) szám nem megszűnést, karcsúsítást, vagy egyéb katasztrófát hozott magával, hanem új külalakot és tartalmat, amit mindenképpen örvendetesnek tartok. 

 

 

Tizenhárom éve rendhagyónak számított a kezdeményezés, hogy egy folyóiratban csak és kizárólag versek szerepeljenek, semmi más. Turczi István főszerkesztő sokáig fenntartotta az alapkoncepciót, bár az évek során - szerencsére - kibővítette a profilt, méghozzá költőportrékkal, esszékkel, melyeknek tárgya továbbra is a költészet, vagy egy költő életműve maradt. Jelentős fordítóműhellyé is vált a lap: sok, korábban elhanyagolt ország kortárs lírájába pillanthattunk be rendszeresen a Parnasszusnak köszönhetően. Úgy gondolom, ezek a váltások, finomhangolások kifejezetten jót tettek a lapnak. Ugyanis így nemcsak egy eklektikus válogatást, hanem komolyabb értelmezéseket, koncentráltabb irányokat, hosszabb metszeteket kaphatunk a kortárs magyar (és nem magyar) lírából.

 

 

Mindenképp meg kell jegyeznem viszont, hogy a külcsínnel én magam sosem voltam igazán elégedett: a Parnasszus sok ízben nagyvonalúan eltekintett alapvető tördelési szabályoktól: például a betűméret akár egymás melletti oldalpárokon is akár a duplájára változott, némelyik vers lelógott a lap aljára, satöbbi: ezek a bosszantó hibák szerencsére az új változatban majdnem kivétel nélkül megszűntek. Az új formátum alakjában is egyfajta minimalistább felfogás felé közelít, letisztultabb, elhagyta a csiricsáré borítót.

 

Egy mondat erejéig viszont még kitérnék arra, hogy a hazai folyóiratpiacon az irodalmi lapok elsősorban katasztrofális külalakjukkal tűnnek fel - már ha egyáltalán észre lehet őket venni: több, irodalmi-bölcseleti értékét tekintve első osztályú lap képtelen arra, hogy anakronisztikus borítóját lecserélje - elsősorban az Alföldre, a Jelenkorra, a Holmira gondolok most, de a lista még bővíthető lenne, sajnos. Pedig több lap igyekezett vizualitásban is fölvenni a versenyt, csak mintha az irodalmárok másodlagosnak tekintenék a megjelenés milyenségét, annak ellenére, hogy számtalanszor bebizonyosodott: a lapok igenis versenyeznek egymással az olvasókért, és ebben a versenyben az egyik legfontosabb tényező a borító, a külalak, a dizájn. A Parnasszusra az autó- és sztáriparból ismert ráncfelvarrás folyamatos alkalmazása a jellemző - a kezünkben tartott tárgy már kezd hasonlítani egy eszményi folyóiratra.

 

 

A belbecs viszont olyan mértékű változáson esett át, amire már mondhatjuk, hogy szinte új modellel van dolgunk. Egy jelentős új rovatot indítottak, melynek címe: Centrumban. Álljon itt a lap rovatdefiníciójából egy részlet: "Még a legtöbbre tartott kortársaink is csak ritkán állnak egyszerre több oldalról megvilágított porondra. A Centrumba kerülő alkotókkal készülő beszélgetések, az ezekhez kapcsolódó új verseik, illetve az alkalmankénti három-négy tanulmány azonban épp arra ad garanciát, hogy a vendégül látott költő, az interjúkészítő, illetve a tanulmányok és esszék szerzői [...] a nézőpontok és a beszédmódok természetes sokfélesége miatt minden alkalommal több oldalról, más-más problémákat körüljárva világítják meg a kérdéses életművet." Sok lap alkalmaz hasonló taktikát: akiről kritika születik, annak szinte minden esetben műve is olvasható az adott lapszámban, illetve az interjúkat is szövegek kísérik. A Parnasszus Centrumban rovata egészoldalas fotóval indít: most Marno Jánost láthatjuk. A fotó után négy Marno-vers következik, majd Bedecs László beszélgetése a költővel. Okos, tömör, utólag nagyon megmunkált szövegről van szó, Marno és/vagy Bedecs minden bizonnyal az interjúnak nem az élőbeszédet utánzó változatát kedveli. Mindez persze nem értékhierarchiát jelent, ez csak választás kérdése. Az általuk alkalmazott típus előnye, hogy szinte már a kérdezett művész esszéjévé, naplójává válik.

 

Marno költészetét Krusovszky Dénes, Acsai Roland, Payer Imre és Urfi Péter vizsgálják. Acsai egy napjainkban szinte kihalt (vagy kihalófélben lévő) műfajt támasztott fel: verset elemez (Marno János: Alma), erősen költői nyelvezettel, aminek én magam nagyon örültem. Urfi Péter a Marno-(félre)értelmezőket kárhoztatja, kritikája amolyan kritikagyűjtemény, mely így is tanulságos - Payer és Krusovszky komolyabb elemző munkát végeztek.

 

A "Redivivus" rovat pedig hasonló elgondolásból született, mint a Centrum - ám már régebb óta létezik -: csakhogy ebben egykorvolt szerzők életművéről esik szó. Ebben a számban Babits Mihályról esik szó: recepciótörténetéről, fordítói technikáiról, és kiadatlan Őszi sanzon-fordításáról.

 

 

Mit találunk még a Parnasszusban? Yvon Givert (franciául alkotó), két éve elhunyt belga költőre több versben emlékeznek magyar poéták; a Nizzai Kavics-díj átadószövegét Lackfi Jánostól - s ez a díj némi magyarázatra szorul. Lackfi egy interjúban elmesélte, mi is ez: "2001 novemberében jártam Nizzában, s egy marék gyönyörű kaviccsal tértem haza onnan: márványdarabot, üvegszilánkot, terrakottát, porcelánt, műkövet, pöttyös, foltos, kék, szürke, lila, vörös szikladarabokat csiszolt ilyenné a tenger. Egy-egy olyan barátomnak adtam aztán belőle, akinek a verseit szeretem, és a mai harmincas nemzedékbe tartozik. Később rájöttem, hogy egyfajta díj ez már voltaképpen, itt az ideje megalapítani. A kőhöz tehát díszdoboz is jár, s méltó az ilyesmit a legfőbb indoklással: magukkal a versekkel köríteni. Kavicsot hoztam tíz évre eleget, s hátha az évek során a kövekből felépül egy szubjektív és szolid, de lakható kis irodalmi épület."

 

Egy "klasszikus" körkérdés-gyűjtemény is helyett kapott a Parnasszusban: több költőt, szerkesztőt, kritikust, egy szóval: irodalmárt kértek föl, hogy nevezzék meg azt a három-négy verseskönyvet, amit kiemelkedőnek éreznek a tavalyi termésből. Az egysoros választól a kétoldalasig mindenféle megtalálható itt, Tandori Dezső és Kemény István legutóbbi kötetei a legnagyobb slágerek.

 

Mindemellett, ahogy az lenni szokott, sok vers is olvasható a lapban, Acsaitól Tandoriig, de most csupán egyetlen szerzőt (Székelyhidi Zsolt) emelnék ki: Zsírsátán-ciklusának itt található két darabja igazán felüdülést jelentett a recenzens számára. Konkrétan percekig röhögtem...