 |
Hogy fóbiám van. Azt gondoltam mindig. Vizsgálóbizottsági fóbiám. Végigélvezve néhány bizottsági tag beszámolóját különös fiziológiai tünetegyüttes veszi át a hatalmat az amúgy rendben működő test fölött. Becsuk az agy, a szív szaporábban ver, tenyéren, homlokon megjelennek az első verítékcseppek, néhány perc után a láb inai rezegnek. A tehetetlenség identitásvesztő felfedezése. Mint a szerelemben. Vagy jön a lavina, nincs hová menekülni. De a nehéz álmok 424-es mozdonya is hasonló reakciókat vált ki. Ott áll szegény kiszolgáltatott ember, és ráébred, ő egy porszem, annyi ereje sincs, hogy a karját felemelje tiltakozólag, védekezőleg. Hatalma semmi az őt koncepció nélkül szétpofozó erővel szemben. Miközben az alany tudja, hogy a szerelem szavai közönséges szavak egy másféle konstellációban, az álomban is tudja, hogy álom a mozdony, álom a lavina, és mégis, és mégsem. Álomban az álom az élet. Azért tehetetlen.
A kiszolgáltatottság érzete a XX. század nagy, szinte feldolgozhatatlan tananyaga. Volt ezer ember, és a neki kiszolgáltatott millió, akivel tehetett, amit úri kedve tartott. A XXI. azzal a reménnyel indult, minden lehetőség adott, hogy ez változzon. A kisember minden évszázadot, minden évtizedet és évet azzal kezd, "a változásoknak be kell következnie, mert ez nem mehet így tovább". Aztán nem változik semmi, hogy a következő szilveszter éjszakáján hasonlóképpen búcsúztassa az évet. Közben persze még érzi is a változások frissítő szelét. Ez benne a legszebb. Azután történik, ami történik. "Jaj, de friss rózsáim elhervadtanak; Forrásim, ződ fáim kiszáradtanak" - fogalmazza elkeseredetten Csokonai A reményhez-ben.
Na. Éppen ezt akarom megúszni, szólt a döntés június elsején. Teszünk valamit, hogy a reményt, ami köztudottan utoljára hal meg, megtartsuk. Az elhatározásra rátett egy lapáttal a régi ismerős, akivel mostanában hetente találkozom, aki az általam ismert OV-hívők etalonja, aki a semleges (családi) beszélgetéseket többnyire azzal zárja, hogy drámaian a szemembe néz, mint aki súlyos titkot oszt meg velem puszta szeretetből (a családi összetartozás, ugye), és azt mondja egy tragika levegős altjával, "és kétezer-hatban összeomlik a gazdaság". Eleinte még rákérdeztem, észrevette-e, tudatosult e nála, hogy beléptünk az EU-ba, itt nem lehet szólóban beomlani. Ma már nem kérdezek vissza. És azt se jegyzem meg, hogy a múlt századi Nagy Válság okait könyvek százaiban tanulmányozhatja. Hívővel vallásról nem vitatkozunk. Aki az időről időre kivirágzó világvége-teória szerint éli a mindennapokat, őt se lehet megnyugtatni olyan egyszerű bizonyítékkal, hogy az eddig megjósolt világvégék egyike se zárult világvégével. Azt meg nem merem mondani, hogy a rémhírterjesztést a törvény bünteti.
De ha el is zárkózom a vitától, június elsejétől július elsejéig kiadási naplót vezetek, mert nem világos, hogyan fogy ki minden hónapban időnek előtte a rögzített havi apanázs. Hogyan történik, hogy legkésőbb huszonötödikéig rá kell pótolni a meghatározott összegre. És nem értem, hiszen nem turbóztuk fel a kiadásokat, nem eszünk kaviárt, miként eddig sem, nem dáridózunk, az élet szerény, ennél szerényebb nem is lehetne. Napi, heti kötelezők. Rezsi, elemózsia, + az obligátok: sajtó, irodalom. Semmi egyéb. Az extra kiadások másik boríték.
Tudom, nem mai problémahalmaz, a családi kiadások kézbentartása és koordinálása asszonyi feladat. Tehetség kell hozzá, előre- és távolbalátás, forintérzékenység, jó memória. Én egy óra alatt felejtem el, mit hol lapható olcsóbban, amíg egy asszony a tavalyi helyszínekre is kiválóan emlékszik. Ebből következik, hogy nem akarok belezavarni a napi kiadások módszertanába, egyszerűen csak tudni akarom, miért ürül ki a funkcionális kassza idő előtt.
Ezért választottam meg a kasszaellenőrző bizottságot. Az elnök is, a bizottság is én vagyok. Ebből következően nincsenek köztünk politikai ellentétek, nem kell angyalt szerkesztenem senkiből, nincs gyűlöletbeszéd. Tokaj és Öszöd a maga természetességében és testvériségében jelenik meg, illetőleg a helyiérdekű Tokaj- és Öszöd-alternatívák, azaz mi volna a szerepem a havi leürülésben. Hogy bevallom, nem vallom, adok-e tanácsot az asszonynak gazdasági ügyekben, hogy hajdani jó gazdasági kapcsolataim segítettek-e a korábbi vagyongyarapodásban - stíluskérdés, de nem foglalkozom vele. Minthogy havilag állítom kiadásaimat bizottság elé, számoltatom el, kiderül:
1. májusban átálltam egy gyengébb, ám drágább cigarettamárkára, ami azonnal megemelte a darabszámra vetíthető fogyasztást.
2. söráremelésre került sor a korcsmámban, s ez üvegenként 40 forint mínuszt jelent. A kettő együtt uszkve 10 000 forint. Ezzel megint bebizonyosodott, a bizottságok megléte szörnyűségekre nyit ablakot. Ha akar. Az én bizottságom megalakítása elhamarkodott cselekedet volt. Elhamarkodott az asszonyi tehetség bírálata is. Szétzavarom a bizottságot. Pedig ennek legalább volt némi racionális, politikamentes értelme. Kezdetben. - onagy -
Népszava 2005. 07. 07.
|
