| A költészet varázslás. Szembeszállni az elmúlással. Visszahozni a visszahozhatat- lant. Legyőzni a betegséget. Örökre élni. Mindezt ráolvasással elérni. Mondással. Megidézéssel, a nyelv erejének, démon- jainak, segítő angyalainak felidézésével. Ahogy a 9. századi Merseburgi ráolvasásokban olvashatók (Csont a csonttal összeforrjon), s ebben tényleg hittek. Megidézése a szavak képel és ritmusok mágikus erejének. Imádkozás az erőért. Be akarunk lépni a varázs- körbe. A körbe, ahol elhangozhatnak és visszhangra kelnek, élnek azok a mondások, a mondások erői, mondás és erő ugyanaz, amelyek megmentenek minket. Van, aki koncentrál a varázs- körben. Van, aki meditál. Mások császkálnak, nézelődnek. Fecsegnek, de itt a fecsegés is életre visszhangzik. És mégis meghalunk. Nem tér vissza a szerelem. Nem költözik belénk az erő. Illetve. Illetve igen, egy másik szinten igen. A megszólítás árnyszerűvé válik. A vocation-ból, invocation lesz, a közvetlen testi behatás átszellemítődik, de az eredeti erő aurája sosem felejtődik el. A költészet ellentmondás. Ellentmondani a hatalomban és a nyelvben. A bennem élő hatalom- nyelvnek. Zsigeri paradoxon. Ellent mondani valakinek, a bennem élő, szóló másiknak. Egyre beljebb, mélyebbre jutni. Aztán kiderül, hogy a legbelső szoba van a legkívülebb kívül. A legbelső szoba olyan, mint egy huzatos aluljáró. A költészet nem egzakt valami. Ezért az ember létében működik. A létérvényesítésében. (Az én mondásom a fontos, te meg kussolj, köcsög!) Ez a (beszéd)helyzet a legkifinomultabb lírai megszólalást is meghatározza. A szubjektum pragmatikai és retorikai énje így olvad, hangzik össze a mondás aktusában. A zsigeri, cselekvő szempont mindig ott van a szimbolikusban. Csak finomul a kín. A finomulás sunyiság. Ki ne tapasztalta volna. A hús-vér, zsigeri élet és a retorika, ugyanannak az éremnek a két oldala. Ismeretlen vésetek az érem oldalain, a vésetek mindenkinek azt az igazságot mondják, amit külön a személyes, legbenső igazságuknak éreznek, gondolnak, akarnak. Ami az életük alapvető áramát megindítja, amelybe lélekszakadva vetik bele magukat, mert körötte a Semmi semmiz. A véset, a hang ez a legfontosabb. |
 |
| Ma az a helyzet, hogy nagyon sok profi ír. Sokkal többen tudnak jó verset írni, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Szinte mindenki képes csengő-bongó rímeket, időmértékeket, arányosan láttató költői képeket előállítani. Kissé iparszerűvé vált a költészeti diskurzus. Talán valami olyan kellene, ami nem ezzel a megfeleléssel törődik első sorban. Hanem a személyes világgal, amit átütően és radikálisan akar kifejezni. A költőnek nem kell okosnak lennie. Minden költő álma, hogy feljöjjön belőle, megalkosson legalább egy mondatot, amely egy ismeretlen olvasó agyában ötszázhárom év múlva is, önkéntelenül is felmerül. Ehhez valami elemi kell, megtalálni az egyik forrást magunkban, azt, amelyik a legsodróbb erejű. Ennek meg- vagy inkább rátalálásához kegyelem kell. Szerintem ez a zsigeri svung, az úgynevezett performatív jelleg, vagyis annak emlékezete nélkülözhetetlen. Ma, amikor kiváló mesteremberi teljesítmények vannak, erre a svungra lenne a legnagyobb kereslet. Mindenki olvasott, felkészült. A sok utalástól a költők olyanok, mint az ószeresek. A titkos vágy minden alkotóban ott van, hogy "Természetes" terméket előállítani, olyanokat, amelyek olvasva, hallgatva elfelejti a befogadó, hogy médiummal, kódokkal van dolga. Az olvasót, közönséget egy olyan ártatlanság állapotába helyezni, egy olyan intenzív figyelem állapotába, hogy elfeledkezzék a saját tevés-vevéséről, hátradőljön a fotelben, felejtse el az individuumát, úgy, hogy csak az a valami maradjon meg benne, ami mindig is volt, s az vegye fel azt a körvonalat, amelyet mi formáltunk meg, s úgy mondja a szavainkat, mintha a legbensőbb énjéből érkeznének! Érezzen, gondolkozzék, intenzívebben, mint az úgynevezett életében tenné. Feltűnhet az is, milyen sok teátrális vonatkozása van ma a lírai termésnek. Mintha olyan verseket olvasnánk, amelyek egy színdarab betétdalai lennének, csak elhagyták körülük a darabot. Gondoljunk például az amúgy nagyon kifejező és kiváló Lotte Lynia titkos énekére Karafiáth Orsolyától. Hát, igen, a szereplíra! Persze kérdés, valóban szereplíráról van-e szó. Vagy inkább a vershangzásban feloldott, azáltal létesített énről, protézis énről beszélhetünk. Az igazi olvasáskor azt érzi az ember, hogy olyan, mintha ő írta volna a költeményt. Belőle szól, ő adja mintegy kölcsön a hangját annak a hangnak, amelynek a nyoma, partitúrája ismeretes, mint csak egy-egy személynek feltáruló "dokumentum". Létezik egy szuper-ego az egoban, s a versek által az olvasásban létesülő én magához emeli a pragmatikai ént a retorikai énen keresztül. Például a pragmatikai én kilép a vers színpadára Petőfi Sándor költeményében: "Befordultam a konyhára Rágyújtottam a pipára. Azaz rágyújtottam volna, Hogyha már nem égett volna." Az ám! Szinte látjuk magunk előtt a költőt. Pilinszky János Négysorosában viszont szinte csak a grammatikai én van jelen egy rejtelmes, nagy erejű sorban: "alvó szegek a jéghideg homokban plakátmagányban ázó éjjelek égve hagytad a folyosón a villanyt ma ontják véremet." De ez már az elvont tárgyiasság poétikája. Kissé skizofrénszerűen tételeződhetnek ezek az elemző állítások, de mindez nem az úgynevezett elme, hanem a nyelv tudathasadására utal. A kanonizáció az egyházból ered. A hivatalosan elismert szövegekre vonatkozik, és kizárja az apokrif iratokat. Az irodalomban is működik ez a tekintélyi nyomás, az irodalom, és főleg a költészet valahol velejéig archaikus valami. A rapszodoszok világából jön, ahol féltékenyen őrizték az eposzcsinálás mikéntjét, variálási szabályait, és szigorúan ki lettek osztva szerepek egy egyre inkább virtuálissá váló, de nagyon kemény hierarchiában. A költemény az úgynevezett normatív jellegű társadalmi diskurzusok (politikai, jogi, orvosi, pedagógiai, stb.) fölött, mellett, de leginkább között szólnak. Nyilvánvalóan van bennük valami öntetszelgő, valami irritálóan narcisztikus. Félig valóságos, félig káprázatszerű fényben fürdenek a szavak, így egyszerre feltárulva és saját érthetetlen titkukba rejtőzve mondják ki a létet. A mondás formája így lesz tartalommá, s a tartalma formává. A kanonizáció az egyházból ered. A hivatalosan elismert szövegekre vonatkozik, és kizárja az apokrif iratokat. Az irodalomban is működik ez a tekintélyi nyomás, az irodalom, és főleg a költészet valahol velejéig archaikus valami. A rapszodoszok világából jön, ahol féltékenyen őrizték az eposzcsinálás mikéntjét, variálási szabályait, és szigorúan ki lettek osztva szerepek egy egyre inkább virtuálissá váló, de nagyon kemény hierarchiában. A költemény az úgynevezett normatív jellegű társadalmi diskurzusok (politikai, jogi, orvosi, pedagógiai, stb.) fölött, mellett, de leginkább között szólnak. Nyilvánvalóan van bennük valami öntetszelgő, valami irritálóan narcisztikus. Félig valóságos, félig káprázatszerű fényben fürdenek a szavak, így egyszerre feltárulva és saját érthetetlen titkukba rejtőzve mondják ki a létet. A mondás formája így lesz tartalommá, s a tartalma formává. |
