Ha csatornakalapálási bemutató lett volna a Nyitott Műhelyben, a cigány származású, szikár, mitikus figura valószínűleg akkor is lenyűgözte volna a hallgatóságot. El tudom képzelni, hogyan cikkan, görbül, fényesedik a keze alatt az alumínium. Váteszi és megváltói bádogos lehet, mint ahogy költőnek is az. Több köze van Adyhoz vagy Balassihoz, mint a kortárs magyar irodalom vadóc és kanonizált fenegyerekeihez, vagy az autentikus romazenészekhez, akik belefolytak az etnobiznisz tengerébe. A valószerűtlenségérzéshez ez is hozzátartozik a találkozás során. Ugyanabból a korból származik, mint mi, de mégis, mintha a száz évvel ezelőtti történelmi Magyarországon volnánk, olyan súlyosak a sorai. Persze, ahogy a tavaly kiadott, Földhöz vert csoda című verseskötetének (L'Harmattan) utószavában Kemény István, a szerkesztő írja, közhelyes azt mondani, hogy Erdély időutazás, de csak azért, mert valóban az. Hozzáteszem annak is, aki nem jár mániákusan oda, még mielőtt a demokrácia eljövendő évtizedei lerombolnák az időfalakat. Gyergyószentmiklóson lenni nekünk olyan, mintha egzotikus világban járnánk, Rafi pedig azt meséli, hogy tizenhat év után Budán járni neki szintén nem valószerű utazás. Így már egészen korrekt a találkozás, mert abban megegyezhetünk, hogy a gyergyóiak és budaiak egymásnak marslakók.
Ülünk egymással szemben, Babiczky Tibor sután kérdez (ki nem kérdezne közülünk sután), Rafi pedig nem megkerülő, hanem példázatszerű válaszokat ad. Hosszú történeteket mesél magáról, az iskolától az esküvőn át egészen addig, hogy alig túl a harmincötön, egyedül neveli hat gyerekét. Bölcsebbnek és öregebbnek néz ki, mint a mellette ülő kortársai. Nem vagyok biztos abban, hogy azok érezték valaha is természettel, munkával, tűzzel, szöveggel, szerelemmel, családdal annyira harmóniában magunkat, mint Rafi. Akármilyen furcsa is nekünk, "civilizáltaknak", nincsenek ennek a költőbádogosnak identitás-zavarai.
"Mint nagy vizek zúgása/őrlő agyam ez a zuhogó társadalom, Rám kiabálják, hogy semmi vagyok. Mégis csak fúvom a bolond dalom." (Prológus)
A székelyek között cigány, a szigorú, tradicionális törvények szerint élő törzse szemében átkozott különc. Apja kiházasította még idejében, nehogy otthagyja a vidéket, befejezze a líceumot, de tizenhárom éves feleségét gyermekeként szerette és leérettségizett, mert a magyar irodalomért odavolt. Nem adta meg magát, nem növesztett barkót, nem hordott kalapot, nem járt cigánytáncot, csak rákendrollt. Saját gyerekeit úgy neveli, ahogy ők elvárják. Ha nincsen kedvük az ősszülők mesterségéhez, akkor elengedi őket, hadd járják a saját útjukat. Apaként meghozza azt az áldozatot, hogy ha elvárja a fiú, akkor feleséget választ neki az ősi törvények szerint, bár nem szívesen teszi. Közben járja a Havasalföldeket, munkát szervez magának, nehéz táskájában fém fogó, geológiai és lelki értelemben vett határvidékeken kóborol, sok nyelvet ismer, számos emberrel találkozik és ha a fejében elkezdenek hömpölyögni a verssorok, akkor gyorsan megáll egy ivónál, borozik és valami cetlire, cigarettás dobozra, szalvétára feljegyzi, ami a fejében van. Otthon a kandalló mellett, poétikus körülmények között már nem az igazi.
Kisiskolás kori első versét a Hargita népe közölte, aztán több, főleg magyarországi irodalmi folyóiratbanis jelentek meg versei, első kötetét, legtöbbször papírcetlin őrzött versekből, sok segítséggel, Bartis Attilával közösen Kemény István szerkesztette össze, aki, mint a jó gazda, az esten folyamatosan méltatta a csodaromát.
Mint a bádogos kalapácsa, úgy csapnak le a versek utolsó sorai, amikor Rafi Lajos olvas és kiválasztott, számkivetett sorsára rímeket farag. Mégsem a pesszimizmus, inkább a beletörődés légiessége jön belőlük. "Röhögnek rajtam az istenek" (Szomorú bozótvers) , "Rügybe szöknek a fák, s nyomja fejem a fekete május, HAZUDTAM?" (Fekete május), "Minden vagyonomat gyújtsa meg az ég.", '"Elmémnek nekidőlt már a bú." (Őszi ballagó).
Rendben van ez így. A jóisten elvesz, de ad is. Nem szegezi le az álmokat, nem öli meg a vágyakat.
