 |
Bereményi Gézának legendája van. Megírták róla. Milyen legendaszereplőnek lenni úgy, hogy maga is írja családjának legendáját? - kérdezte furmányosan Bacsó tanár úr a hatvanadik születésnapját nemrégiben ünnepelt szerzőt. Legendárium címmel fiatalon megjelent első regénye mellett függetlenségével magyarázta az Eötvös Gimnázium vendége, miért nevezték mások legendásnak életét. Hiszen huszonévesen már önálló volt, albérletben lakott, dalszövegeket írt, melyeket énekeltek, átmeneti munkahelyei voltak csak, az írásaiból élt. A daloknak pedig romantikus, legendás aurája van. Bár azokat a közönség az előadóhoz köti inkább, mégis dalszövegeket akart írni. Megjelentek már novellái, de több embernek felajánlotta, hogy szívesen írna számukra dalokat - mígnem találkozott a rajztanár Cseh Tamással. Először bizalmatlanul fogadta "tolakodását" a később közös lemezek tucatján éneklő Cseh Tamás, ám másnap eljátszott néhány dallamot, hogy akkor írjon rá Bereményi. Így keletkezett a Desiré (Az ócska cipő), melyet elénekelve Cseh Tamás "rögtön felfedezte, hogy milyen jó". Alig oldódott fel azonban, Bereményi megkérte, hadd költözzön oda, mert nem szereti az albérletet, ahol lakik. Így indult másfél éves közös életük és több száz dal születése. Munka kapcsán ismerték meg egymást, szegényebb lett volna az életük, ha nem találkoznak. Boldog, hogy együtt dolgozhatnak, de mély barátságról nem lehet beszélni köztük, érzelmileg más a viszonyuk. Szövetség, mely több, meg kevesebb is. "Szülők vagyunk, akik a gyerekek, a dalok kedvéért gyakran lemondanak saját igényeikről. Tamás lehet, hogy nagyon jó festőművész lett volna."
Fiatalok és felelőtlenek voltak. Cseh Tamás azért, mert nem ő írta a szövegeket, Bereményi azért, hisz nem ő állt ki a közönség elé. Kezdetben nem is nagy nyilvánosságnak szánták azokat, csak barátok előtt adattak elő, aztán megjelentek bakeliten is. Desiré Kosztolányi Dezső egyik beceneve volt, s a dalszövegek valahol mélyén kötődnek az ő művészetéhez, de nem lehet pontosan tudni, honnan jönnek a dalok - tűnődött a meghívott. Amikor egyszer beszélgetett Weöres Sándorral, a költő azt kérdezte tőle egy bekanyarodó busz után mutatva, hogy ismeri-e azt az utcát, ahová befordult a jármű. Ha igen, akkor tudja folytatni, hogy mi történik majd vele. Az irodalmi művek alakjai is így teremtődnek valahonnét, amit nem látunk, de ismerünk, el tudunk képzelni. S a dallamba bújtatott gesztusok mindig felidéznek valamit Bereményi számára. Weöres doktori disszertációjában azt fogalmazta meg saját versírási gyakorlataként, hogy először a ritmus lepi el, mikor még fogalma sincs róla, hogy miről szól majd a vers. Mivel Bereményinek nincs ilyen belső ritmusa, neki zene kell a dalszövegekhez, árulta el, s amikor zene híján az ujján számolta ki a verslábakat, nem is lett olyan jó. "Ritmus nélküli költő vagyok, akinek meg kell adni a ritmust."
Az első novelláskötetében napvilágot látott Csendőrök című novelláját felolvasva a diákság előtt büszkén újságolta, hogy annak minden szava igaz, mert dialógusait harmincöt évvel ezelőtt gyűjtötte a játszótéren gyerekektől. Nagyon sok műfaj járt le, kompromittálta magát, és nagyon sok műfaj újult meg, mikor a pályáját kezdte - innen eredhet sokoldalúsága véleménye szerint. Az ő generációjuk el akart különülni az elődöktől. Friss és független szemmel néztek mindent, s ő is szemérmetlenül "belekontárkodott" mindenbe. Ugyanakkor kezdett filmforgatókönyveket és színdarabokat is írni. Méterenként összelopkodott nyersanyagra, kölcsönkamerával forgatta első filmjét barátaival, s máig egyedüli referenciacsoportja Bódy Gáborék egykori társasága, akiket 18 évesen megismert. "Ezeknek a fiúknak a nagy része már nem él, vagy nem Magyarországon, de akkor is beszélgetek velük."
Amikor nem filmmel vagy színházzal foglalkozik, akkor ír prózát. Ezt az utóbbi időben kissé elhanyagolta, bár van otthon egy vaskos dossziéja az elmúlt években született írásokkal, csak rendezni kellene. Időnként úgy érzi, hogy tartozása van az egyik műfajnak. Tíz évvel ezelőtt a színháznak tartozott és a színház neki, ezért elfogadta a zalaegerszegi felkérést, ahol művészeti vezetőként rendezett, négy színdarabot készített és nagyon sok mindent megtanult. A zalaegerszegi színház örökös tagjává választották távozásakor, ezért élete végéig kap havi 9800 forintot, minden ünnepélyes eseményen ott kell lennie, de lezárta életének azt a szakaszát. Jövő évadban öt színház játssza majd darabjait - például a kecskeméti színház a Laurával nyitja az évadját -, de most filmeket szeretne készíteni, olyanokat, ahol ő írja és rendezi a filmet. Csak olyan témához mer nyúlni, melyet nagyon jól ismer. Saját művéből egyszerűbb forgatókönyvet írnia most már, hogy megtanulta a szakmát, mert tudja, mit kell elhagyni belőle. Az Eldorádónál még nem sikerült teljesen. Hét üzletre osztotta fel a filmet, s az kiadott egy jó szerkezetet, ám 1956 szerepeltetése miatt kiemelte a kereskedőt az eredeti közegéből. Brutálisabb erejű lett volna, ha a piacon hal meg, mondta. Később ezért színdarabjában megváltoztatta a befejezést, Az arany árában Monori saját halálát is megvásárolja gőgjében a piacon.
Szabó Magdának Az ajtó című regényét szintén szívesen megfilmesítené. Színdarabot írt már belőle, de a színpadi előadásból ki kellett hagyni az állatszereplőket. Viszont úgy hiányzott az a dimenzió. Filmen meg lehetne mutatni, ha sikerül rá pénzt szerezni. Alig akarja elhinni, de megkereste valaki, aki azt mondta, áfát igényelt vissza az államtól, ami egymilliárddal több, mint amennyit egy évben az állam filmtámogatásra költ nettóban, és történelmi filmekre szeretné fordítani. Kiderül majd, mi valósul ebből. A Bereményi-legenda mindenképpen gazdagodott, s remélhetőleg a magyar filmgyártás is profitálni fog. Lalaz
h8@punk.hu
A beszélgetés szövege meghallgató a Költőnk és Kora klub honlapján:
Költőnk és Kora
|
