|
Könyvsirató
 |
Az ember amúgy elvan a könyvvel. Testessel, haragossal, harapóssal, kis finommal, szemforgatóval, szemlesütő szelídkével, gyomorforgató hazuggal, látványosan bájolgóval, szinglivel és macsóval, gyerekkel és halálközelivel. Nincs semmi gond. Amúgy. A könyv hozza a formáját, irodalmat, tudományt, politikát és köznapit, ami bulvár, születés, szex és halál. Ez rendben. Amúgy. Amikor.
Amúgy az ember azt mondja, "na, rendezem a kedvenc polcot". Cseréli a 00 kis-színes készletét. Szelektálja a levevőst. Átkonvertálja a lexikonokat, mert a fő-lexikon felkerült a netre, a hat kiló ne nyomja itten a deszkát. "Elvihetném anyámnak a rejtvényfejtéshez", mondja az ember. Aztán végigfutja, hová kellene bedugdosni a fekvő köteteket. Mert ezt nem szereti, a fekvő könyv nem álló könyv, és egy könyv álljon. Legyen büszke, gerince ragyogjon a lámpafényben. Miután rájön, a hátsó, második sorba se képes begyűrni, elismeri, a fekvő könyv is gerinces állat.
A rendezéssel - amúgy - elégedetlen az ember. Nem mindig, mert általában elfogadja a könyvekkel kapcsolatos őskáosz tudományos magyarázatát, amely úgy definiálja a könyves kuplerájt, hogy szembeállítja a lakótelepi lakás méretét, a lakásban élők számát, a könyvhöz való vonzódás fokát, és kimondja, a dolog antagonisztikus. A lakótelepi lakás a legegyszerűbb kádári elveknek megfelelően készült: két személy, két gyerek, személyenként két kerék (a biciklitároló paramétereit tekintve), de semmi jelentősebb légtérkiszorító hobbi, szenvedély, ostobaság. Nyolc óra munka, nyolc óra szórakozás (színház, mozi, könyvtár), nyolc óra alvás. Egyébként is ostobaság könyvtárat létesíteni lakótelepi lakásban, ott a közkönyvtárak. Aki könyvtárszobát óhajt, legyen polgári otthona. Igazis.
Az ember a rendezés elkeserítő hiányát, legyen akár alfabetikus, akár szakágak szerinti, akár esztétikai, ennek tudja be. Már a kezdeteknél megakadályozta egy felsőbb hatalom, hogy könyvei könyvtárként funkcionáljanak. Ő egy olyan, ha valamit nem végez el, szétlinkel, fölfelé mutogat. Hogy a rendszer. Hogy a laktér és az időhiány. Ez a legegyszerűbb. Belenyugszik, minthogy az ember, akár a legjobb szándékú, képtelen a felsőbbség eleve elrendeltetett szándékával küzdeni. Ő pedig egyébként se a harcosok csoportjába tartozik, aki akár kéthetes vita árán is, de rendezi a könyvhegyet.
Persze hosszú élete során neki is jutott reményteli pillanat, pl. költözés, lakásfelújítás, az egyik gyerek elszárnyalása, de főmotívumok alapos elemzése után rá kellett jönnie, lelki harmóniát jelent számára, ha megtalálja a keresett könyvet. A kitűzött feladat elvégzéséhez feltétlen szükségeset. Egy semleges borítójú, karcsú gerincű kötet sikeres felkutatása maga a laza identitástudat egészséges fennmaradása. Ha nem így volna, mivel magyarázná, hogy a reményteli pillanatok kihasználatlanul maradtak. Átkozódna szegény ember. Magát átkozná, ami feltétlenül ront az önértékelésen.
Hogyan is történik ez az emberrel? Azt mondja: hoppá! Erről (a témáról, szerzőről) olvastam valami jót (érvényeset, tárgyilagosat, részletezőt). De miben is (könyvben, folyóiratban)? A folyóiratok nehéz dió. Hason fekszenek több oszlopban egy talpas virágtartó állvány helyén. Reméli, nem irodalmi folyóiratban látta a vonatkozó dolgozatot. Az oszlopokat második lépcsőre hagyja. Kávét melegít, belöki fejben a keresőt. Milyen név (szerző, cím), melyik időpont (hó, év) könnyíti a közeledést. Van ugyanis egy "újak" polcrésze. Az újak polcrész három-négyhavonta oszlik fel, rendszerint követhető irányba, és maga után hagy egy-két arasznyi helyet. A rendszer beállt ritmusát - ez már szinte szex - a két könyvhét, a téli és a nyári veri szét. Ül a polccal szemben, és szinte fetisiszta izgalommal járatja az agyát, ugyan merre távozott, mikor távozott a keresett kötet, hogy mi is volna, mekkora, milyen színű, még nem tudja, ahhoz látnia kellene, hogy beugorjon. És megjön. Ha szerencséje van, megérkezik.
 |
Na tehát. Ez az izgalom élteti az embert, akiről beszélünk. Valami könyves betegség, patologikus ragaszkodás, kezelhetetlen kórság. Mert értelme nem sok van ennek az egésznek. Amire szüksége van, megtalálja a neten. Nyilván eljön az idő, amit nem talál meg, nem létezik. Fiainál látja már ezt az új fertőzést. "Ne hülyülj, apa, ha tényleg fontos volna, rég fen van a hálón! Dehogy megyek könyvtárba!" Az ember hümmög. Nem vitatkozik velük. Jobban tudják.
És ekkor. Ekkor dörren meg az ég, érkezik ijesztően az új reményteljes könyvtárrendező pillanat. Az ember asszonya bejelenti, hétfőn jön a festő, addigra szedje le a polcokat, tüntesse el a könyvhegyeket, teremtsen teret a brigádnak. Ah!, kiált fel magában az ember, aki azt remélte, nem él meg több szobafestést és mázolást! Mindig azt remélte, ez éltette a következő festésig, mázolásig.
Ah!, kiáltja magában elfúlón, vádlija remeg az izgalomtól, a rémület és az adrenalin együttese többnyire a vádliban jelentkezik elsőként. És elsiratja magában a könyvek felét, akik biztosan nem kerülnek fel többé a pince homályából. Pedig jól tudja, a könyv halála a pincemély.
Népszava
|
