A versek kapcsán kezdtek el beszélgetni, és megtudtuk, hogy nem retrospektív, ami annak látszik, de aztán minden másról is szó volt; hiszen egy műfajközi kalandorral állunk szemben, aki mesterember, szinte látjuk magunk előtt, ahogy kalapáccsal és vésővel ró fel minden mondatot, ráadásul általános anarchista és önkéntes irodalmi ismeretterjesztő, úgyhogy válaszok gyanánt komplett kiselőadásokat hallhattunk, de legalábbis kérdés nem maradt megoldatlanul. Háy szerint minden könyve a világhoz való viszonyáról szól, és ehhez hasonló mondatok még többször elhangzanak, mintha fel akarna állítani egy művészeti bölcsességmondás-rekordot.
Kiss Judit Ágnes
Nem először hallottuk tőle a nyelv- és műfajváltás alapigazságait, hogy megír egy művet, és aztán azon a nyelven megírhatna még akárhányat is, de ez a továbbiakban nem érdekli, inkább valami új dolgot kutat, és akkor van az, hogy a kispróza után regényt, majd ismét verseskötetet ír. Nem szeret ismételni, szerinte az amerikai írók csinálják azt, hogy rátalálnak egy hangra, látják, hogy az tetszik, és onnantól kezdve megélnek belőle. Nem tudom, miért pont a tengeren túli kollégákkal példálózott, amikor fércművek - arányaiban legalább annyian - hevernek itt a közeli könyvespolcokon is. Talán nem akart senkit megbántani. De aztán megkapták tőle a magukét azok az írók is, akik még nem döntötték el, hogy médiasztárok vagy írók legyenek, azt akarják, hogy őket szeressék, vagy azt, hogy a műveiket.
Háy János
Folyton és fanatikusan tért vissza a hiteles műalkotás témakörhöz, és a legszebb példázata ezzel kapcsolatban az író, aki még mindig hisz abban, hogy nem terméket készít, hanem művet, amit kőként felgörget a hegyre, aztán a mű, ha jó, megáll a csúcson, az alkotó meg kisemmizve visszazuhan. Szinte láttam magam előtt a csúcsot és az írókat, ahogy zuhannak sorban, beesnek egy kocsmába, hogy a nagy műtől végre kipihenjék magukat, az meg egyszer csak rájuk pottyan és kilapítja őket. Nincs mese, esztétikába meg lételméleti kérdésekbe kaptunk itt betekintést, no meg az írói és emberi lélek rejtelmeibe. A Háy-műhelyben megtudhatunk mindent, amit tudni akartunk, de sose mertük volna megkérdezni, a nő-férfi, de leginkább az apa-fiú viszonyról is.
Szóba kerültek a drámák, mint a szocio-horror sorozat színházi meghosszabbításai. Háy ekkor, amúgy Thomas Bernhard-osan nekimegy a színháznak (is), ami szerinte a művészetek legalja, és a földbe döngöli a mutatványosokat. A zenész- és színházas múlttal is rendelkező Kis Judit Ágnes azért megvédi a mundér becsületét, majd inkább a Háy-regények pokoli pesszimizmusáról beszél. A szerző erre föl értésünkre adja, hogy az öröm és a boldogság nem igazi művészeknek való. KJÁ bátran belemászik a nőalakok problematikájába, és rákérdez, hogy miért papírmasé figurák a Háy-írásokban a nők, valamint miért az a két szerep jutott nekik, hogy anyák vagy szörnyetegek, de mielőtt egy analitikus díványává változna át a terem, azért túljutnak a problémán egy nagy ugrással, és elérnek a legutóbbi regény, a Gyerek értelmezési lehetőségeihez. Szóba jön még a narratíva, a szörnyű betegségek mágikus ábrázolása, a főhős külleme, a névadás, meg hogy miért istendrámák ezek. Háy hangsúlyozza, hogy nem irodalmárként végzett, tehát nem ismeri az ezekkel a kérdésekkel kapcsolatos irodalomelméleti elvárásokat, mégis mindig akadémikusan akarja megfogni a dolgokat. Aztán felmerül, hogy lehet-e fokozni még a borzalmakat, de nem fokozzák, inkább verselemeznek.
Nem sok idő van a poétikához való visszakanyarodásra, talán csak a keretes történet miatt, de levezetésként mindenkinek jólesik a felolvasás és a Petri-vers elemzés.
A rosszindulatú, ám elkerülhetetlen kérdés pedig így hangzik a végén: ismersz te a világirodalomban olyan alkotót, aki versben, regényben és drámában is egyszerre alkotott maradandót? A válasz hamar érkezik: a maradandóság nem az én kategóriám...
Azért meg kell hagyni, hogy az Alexandra Kávéházban még nem láttam ilyen komolyan vett, kimerítő beszélgetést, pedig sokkal több népet és népszerűbb alkotókat már igen.
