Egyszer volt egy gazdaember s annak egy nagy kamasz fia. Kimegy ez a gazdaember a mezőre, ment vele a fia is, mentek a cselédei, a napszámosok, gyűjtötték erősen a szénát, hogy csak úgy csurgott le róluk a verejték. Mindenki dolgozott, csak a gazda kutyája nem. Az ott heverészett a bokor tövében, a jó árnyékban. Látja a gazda fia, megirigyli a kutya dolgát, sóhajt keservesen: - Hej, édesapám, de szeretnék kutya lenni! - Szeretnél-e, fiam? - mondja az ember. - No, ha szeretnél, feküdj a kutya mellé. Ne dolgozz, én nem bánom. Hiszen a legény kétszer sem mondatta magának, lefeküdt a bokor alá, nagyot aludott, míg a többi ember dolgozott, s esze ágában sem volt, hogy megfogja a villa nyelét. No, hanem elkövetkezett az ebéd ideje. A gazda a cselédeivel meg a napszámosaival a tál elé ült, s kanalazták a kaszáslevest, de a legényt közel sem eresztették a tálhoz, csak csontot meg kenyérhéjat dobtak neki, éppen, mint a kutyának. Hiszen a legény nem bánta erősen, mert még nem volt éhes. Ebéd után megint leheveredett a bokor alá, s ott hevert uzsonnáig. Eléjönnek a cselédek s a napszámosok az uzsonnához, de bezzeg felkelt a legény is a bokor alól. Odament, neki is adjanak valamit. - Várj csak a sorodra, fiam - mondogatta a gazda -, majd te is megkapod becsületesen a magadét, amikor a kutya. - S megint csak kenyérhéjat dobtak neki. De már esetefelé zöldet-vöröset látott a szeme, s azt mondta az apjának: - Édesapám, elég volt a kutyaságból, nem leszek én többet kutya, mert mégiscsak igaz az, hogy a kutyának kutyául van dolga. - Látod, fiam, látod - mondotta a gazda -, az ember legyen ember, a kutya legyen kutya. Bezzeg ezután a legény megfogta a villa nyelét, nem kívánta meg többet a kutya sorsát.
