Lajta Erika: Egy életem, két halálom

Ki ne bánta volna meg legalább egyszer életében, hogy magyar állampolgárnak született? Lajta Erika, a groteszk szemléletéről, abszurd humoráról ismert írónő legújabb regénye főhősének, az állásából kirúgott és a munkanélküli ellátásból is kizárt Xtopedz BBBBB-nek annyira elege lesz a magyar államból, hogy minden lehetséges és lehetetlen eszközzel dühíti, bosszantja. Például lemondani kíván az állampolgárságáról, méltányosságból akar adót fizetni, elhatározza, hogy kiegyenlíti a ráeső államadósságot - csupa-csupa olyan jogi nonszensz, amellyel minisztériumok, hivatalok sokaságát kergeti az őrületbe.  

 

A fergeteges szatírában Xtopedz körül ott kavarog az egész mai magyar valóság: csalárd politikusok, ügyfélcsicskáztató hivatalnokok, szenzációhajhász média, ügynökbotrányok, választási turpisságok. Persze a nők se hiányozhatnak! Nemcsak halálból jut kettő Xtopedznek, de nőből is. Felesége, a baromfitamponozó Ushetti Lea és álszeretője, a színésznő Pisla Miriam ugyanúgy foggal-körömmel küzd érte, mint ahogyan ő küzd élete megrontója: a magyar állam ellen. Hogy ki nevet a végén? Majd meglátjuk. Az olvasó mindenesetre...

 

Ez a keserű humorú, de mindvégig folyamatos nevetést kiváltó könyv tehát napjaink talán legtöbbet vitatott, legaktuálisabb kérdésére próbál meg igen sajátos, nem feltétlenül konformista választ adni: arra, hogy mit tehet az ember (értsd: kisember), ha a gondoskodó állam felmondja a hallgatólagos egyezséget, és többé nem gondoskodik?

 

Kálmán C. György Ex librise az Élet és Irodalom 2007. július 20-i számában:

 

Lajta Erika: Egy életem, két halálom című kisregénye (ha ugyan ez a megfelelő szó) azt az alapötletet bontja ki, hogy a főhős, bizonyos Xtopedz Bence-Benő-Benedek-Benjámin-Béni fellázad a Magyar Állam ellen, nem akar állampolgár lenni, önhatalmúlag nevet változtat, be akarja fizetni a rá eső államadósságot, adót nem kényszerből, hanem szívességből akarna fizetni - és így tovább, minden olyan lehetőséget kihasznál, ami törvényesen-explicite tiltva nincs. Ezenközben az államigazgatás csaknem összes területét és szintjét megjárja, végül még a média is felfedezi, s ez külön, újabb bonyodalmakat okoz.

 

Az imént azért akadtam el (az olvasó számára nem érzékelhetően) a "kisregény" szónál, mert terjedelemre és elbeszélésre nézve csakugyan az volna, de sok minden, amit a regényektől, még ha kisek is, várni szoktunk, itt hiányzik. Az elbeszélő mereven - és kimondva is - ellenszegül annak, hogy szereplőit külsőleg vagy gondolataikat tekintve el tudjuk képzelni; tehát úgynevezett jellemábrázolásról csak a legszükségesebb mértékben beszélhetünk. Karikaturisztikus, legföljebb egy-két szokványos, tipikus jeggyel ruházza fel szereplőit; ismerjük a főhős maga módján logikus, de a logikát az abszurdumig vivő, mulatságos gondolkodásmódját, mégis e nézetek, érvek és gondolatmenetek tartályaként marad érdekes. Ezt nevezik, ha jól tudom, szatírának. Ahogyan Swiftet vagy az Ilf-Petrov-szerzőpárost nevezték annak. Nos, Lajta Erika műve ebbe az igencsak nemes sorba volna illeszthető. És ennek az írásmódnak, a kinevettetésnek, az abszurd humornak, a groteszk ábrázolásnak most igazán ideje van. Megbocsátható ennek a szatírának még az is, hogy legalább háromfelé sújt: a közigazgatásra (és a jogrendszerre, a bornírt jogalkalmazásra stb.), a médiára (a főhőst kihasználó, életét átalakító, tetteit zsarnoki módon megszabó bulvárújságírásra), valamint a politikára (a főhős állam elleni háborúját meglovagoló, nevével és tetteivel alaptalanul ékeskedő pártokra, azok hazug és haszonleső vezetőire).

 

A könyv elbeszélője ráadásul egész elbeszélését eposzi keretbe foglalja: invokációval és seregszemlével például, s azzal is, hogy e gigászi küzdelem méltó leírásához menet közben is az égiekhez folyamodik segítségért. Nem is igen tudnék más formát elképzelni ez esetben, mint hogy az elbeszélői hang magát is ironikusan helyezi el, meg a műfajt magát is ironizálja; az utóbbi kézenfekvő (hiszen korántsem magasztos tettekről és hősi szereplőkről volna szó), az előbbi részint ezzel együtt jár, részint kétségbe vonja a kívülálló, mindentudó elbeszélői pozíciót.

 

 

 

Ha sok szerencsém nem volt is eddig az életben, azt határozottan szerencsés körülményként értékelem, hogy jó időben: 1964-ben születtem, azaz két társadalmi rendszerbe is módom volt belekóstolni. Afölötti örömömben, hogy a szocializmust is közvetlenül, saját bőrömön tapasztalhattam meg, írtam róla egy kissé elégikus hangulatú elbeszéléskötetet (A Pompadour Szocialista Brigád), egy szatirikus hangütésű novellafüzért (A törpeóriás). Eddigi legnagyobb vállalkozásom pedig egy regénytrilógia, mely a rendszerváltás előtti éveknek és magának 1989-nek a hangulatát igyekszik felidézni - persze nemcsak a politikai változásokra koncentrálva, hanem a főhősnő érzelmi életét, szerelmi próbálkozásait is jócskán kibontva.  

 

Időközben - mint oly sok kelet-európai állampolgár - rájöttem, hogy a kapitalizmus sem feltétlenül marad el abszurditások, groteszk vonások terén az elődjétől. Így a legújabb regényem, mely az Egy életem, két halálom címet viseli, már napjainknak a szatíraírók tollára illő jelenségeit pécézi ki: a hol mindenható, hol a különböző társadalmi feladatok megoldásából elegánsan kisasszézó államot, a bornírt közigazgatást, a szenzációhajhász médiát és a választók megtévesztéséből sportot űző politikusokat.

 

Az eddig megjelent három prózakötetemen kívül drámáim szintén tükrözik a társadalmi kérdések iránti érdeklődésemet, s azt, hogy szeretem még a legkomolyabb dolgokat is a humoros oldalukról megközelíteni. Egyszóval: mint író a magyar irodalom abszurd-groteszk vonulatához szeretnék csatlakozni; Sándor Kálmán, Örkény István, Moldova György örökségéhez.

 

Nő vagyok. Hogy nőíró is lennék? Mi az hogy! Különösen az önéletrajzi vonatkozású írásaimban - nőtársaim többségéhez hasonlóan, már bocsánat ezért tőlük! -, én is hajlok az önsajnálatra, szinte mindig a szenvedő áldozat pozíciójában láttatom magamat. Azaz, férfiolvasó legyen a talpán, aki el tud engem viselni!