Évekig kutatta Székely Miklós itthon és külföldön az 1851 és 1915 közötti évek világkiállításainak magyar dokumentumait, a nemzeti önkép alakulását és a magyar kultúra külföldi fogadtatásának hosszú történetét. A részletes leírások, forráselemzések, a világkiállításokat szervező ? vagy éppen negligáló ? kultúrpolitika indítékait és a magyar iparosodás fázisait. Mindezt precízen beleágyazza a kor világeseményeibe, az angliai iparfejlődés látványos térnyerésétől a francia kulturális hegemónia megtörésén át a német és az olasz egység, az egyes országok nemzeti identitáskeresésének hátterébe. Rendkívül igényes, széles látókörű művészettörténeti munkát ad az olvasó kezébe, aki fejezetről fejezetre haladva látja, hogyan bontakozik ki a világkiállítások szelleméből egy sor olyan kulturális forma, ami ma világszerte ismert, a szakterületekre specializálódott múzeumoktól és a skanzentől a háziipari bemutatókon át egészen a látványos élménykiállításokig.
 |
Ezeken túl az egyes nemzeti irányzatok nagy egymásra találása is a korai expóknak köszönhető: a finn építészet nemzetközi sikere a századfordulón, a magyar művészet ismertsége Olaszországban a tízes évektől kezdve, a Zsolnay-gyár, a halasi csipke, a magyar bor karrierje. És a másik oldalon a romantikus nemzetkarakterológiai közhelyek masszív beépülése a köztudatba: a magyar csárda, a magyar virtus, a csikós-gulyás máig leküzdhetetlen sztereotípiája is innen gyökerezik.
Pedig a világkiállítások Magyarország számára éppen a modernizmus és a nemzeti hagyomány értelmes, korszerű megfogalmazásának lehetőségét hozták: kezdetben még mint a Habsburg-birodalom jelentéktelen része, de később, főleg az 1900-as párizsi világkiállítástól kezdve, mint önálló, erőteljes nemzeti identitás megfogalmazására képes európai ország. Székely kronológiai rendben haladva elemzi végig a világkiállítások történetét, létrejöttét és az ott bemutatott anyagokat, rendre összeveti a magyar kiállítást Európa többi országának felhozatalával, és bőségesen idéz a korabeli sajtóvisszhangból. Keveset magyaráz, inkább a tényszerűségre épít, a leírtakból mégis szépen kirajzolódik a mai magyar kultúra sok betegsége, hiánya és félreértelmezése. Nem von le nagyszabású következtetéseket, hanem feltárja a jelen történeti gyökereit, nem utal a kortárs magyar építészet kettészakadására, de szemléletesen tekinti át az első világkiállításokon megjelenő üres historizálást, majd a helyi építészeti hagyományok magasművészetté emelését, ami az 1900-as évek elején Torinóban és Milánóban kivívta a világ csodálatát.
Nem állítom, hogy könnyű nyári olvasmány ez a könyv. De azt igen, hogy ha az olvasó megbarátkozik a szerző visszafogott stílusával és a szöveg erősen leíró jellegével, megpillantja a sorok mögött az ország mai tükrét is.
