Élt-volt egy agyafúrt nemesúr, egy gazdag báró, aki azzal kérkedett, hogy az ő eszén még soha senki sem járt túl. Nem, messze földön nem akadt ember, aki lóvá tette volna. Egy napon, aratás idején, ez a minden hájjal megkent, fösvény báró magához hívatott egy ágrólszakadt szegény embert, és ráparancsolt: arassa le a búzáját! Nagy volt a búzatábla, nagyon nagy. - Learatom, uram - hajtotta meg derekát az ember -, ám előbb egyezzünk meg a fizetség dolgában. A ravasz báró megpödörte a bajszát, és szólt nyájasan: - Nem lesz panaszra okod. Ha addig dolgozol, amíg fejed felett ott világít az égi lámpás, egy tarisznya liszt lesz a béred. A szegény embernek nagy családja volt, sok éhes száj várta otthon. _ Hát bőkezűnek éppen nem mondhatlak, uram - jegyezte meg savanyúan. A báró felfortyant. - Ha nem tetszik, akad más is - csattant fel a hangja. - Ne feledd, ti szegény kódisok annyian vagytok, akár a rostán a lyuk. - Ne haragudj, nagyuram, kicsúszott a számon - horgadt le a szegény ember feje. - Persze, hogy vállalom, miért ne vállalnám, hiszen nagy ínségben élünk. - Akkor láss neki, de nyomban! - parancsolta a báró. Az ember fogta a kaszáját, élesre fente, és nekilátott az aratásnak. Kezében suhogott, suhogott a kasza, fentről zuhogott, zuhogott a hőség; kegyetlenül tűzött a nap, egyre pokolibban csorgott a veríték, de ő csak aratott, aratott; a kalászokat kévébe kötötte, a kévéket keresztbe rakta, majd újra kezébe kapta a kasza nyelét. Megállás nélkül dolgozott délig. Amikor delelőn állt a nap, leült egy körtefa alá, s a lombadta árnyékban falatozni kezdett. Csak egy darab kenyér és egy fej hagyma lapult a tarisznyájában, mégis olyan jóízűen kebelezte be, akárha nyúlpástétomot evett volna. Utána új erőre kapván folytatta az aratást. Dolgozott, dolgozott megállás nélkül. Dolgozott rendületlenül, napszálltáig. Ahogy lebukott a nap, megjelent a báró. Látja, a nagy tábla egy részén még lábon áll a búza. - Hé, hát te miért nem aratsz? - dörren az emberére. - Ne lopd a napot, amikor a java még hátravan! - De jó uram - feleli a szegényember -, azt parancsoltad, addig arassak, amíg fejem felett ott világol az égi lámpás! Tekints az égre: lenyugodott a nap, este van. - A Nap igen - mondja álnok-mosolygón a báró -, ám testvérhúga, a Hold ugyancsak fényes lámpásként világol odafönn! Végezd hát tovább a munkát, mert különben egy maréknyi lisztet sem kapsz tőlem! A Hold békés merengéssel tekintett le a földre, szelíden fürdette meg holdsugaraiban a világot, és biztatóan mosolygott a szegény emberre: Ne hagyd magad! Fogj ki te is rajta! Emberünk fogta a kaszáját, és visszakacsintott az ezüstfényű égi lámpásra: Ne félts engem! Megteszem. Suhogott a kasza, rendre dőlt a búza. A szegény ember aratott, aratott tovább; a kalászokat kévébe kötözte, a kévéket keresztbe rakta, és hajnalhasadásra le is aratta a búzatáblát. Pacsirtaszóra már jött is a báró, hízott a mája, zsírosan mosolygott. - Látom, derekasan dolgoztál - mondta elégedetten - Eredj hát a malomba, ott tartom a lisztem, majd utánad megyek, hogy átadjam a fizetséged! Útban a malomba menet az ember betért egy ismerőséhez. - Barátom, adj kölcsönbe egy kecskebőr zsákot! - kérte, - De a legnagyobbat! Az ismerős jó szívvel teljesítette a kérést, kiválasztotta a nagyok közül a legnagyobbat. Amikor a báró a malomban meglátta a jókora zsákot, elépedten meredt a zsákhozóra: - Meghibbantál? Mit akarsz ezzel a hatalmas nagy zsákkal? Hiszen majdnem akkora, mint a rozoga nyoszojátok szalmazsákja! - Hát a lisztnek hoztam, jó uram. A járandóságomnak... - Nem zsákról volt szól, csupán egy tarisznyáról - habogta a báró. - Egy tarisznya lisztről. - Tudom, nagyuram, a tarisznya is velem - mondta az ember. - Csakhogy a zsák is velünk jött, mert hát ő a tarisznya testvérbátyja. A bárónak leesett az álla. - Igen, uram - folytatta az ember-, a testvérbátyja, ahogyan a Hold is testvérhúga a Napnak. A báró lassan magához tért, rájött, hogy a szegény ember túljárt az eszén. De jobbnak látta, ha lenyeli a mérgét, és jó képet vág a dologhoz, ezért szó nélkül megtöltötte liszttel a zsákot is meg a tarisznyát is.
