Vágni az íróból, az igazságból...
 |
Az alábbi levélrészletet Lenin írta Gorkijnak arról, hogy milyen szerepet kap az értelmiség az új rendszerben: "A munkások és parasztok szellemi ereje egyre növekszik a harcban, amelyet a burzsoázia és annak cselédei ellen vívnak, azok ellen a másodrangú entellektüelek és a kapitalizmus lakájai ellen, akik a nemzet agyának képzelik magukat. Nem a nemzet agya ők, hanem a nemzet szara." Ezt körülbelül tudni lehetett. Sztálin is gyűlölte az entellektüeleket, de őt izgatta a szépirodalom, érzéke is volt hozzá. Híres és sokat gúnyolt megjegyzése, miszerint "az írók a lélek mérnökei", nem egyszerű ostobaság, hanem a terv pontos megfogalmazása, mi legyen az író uralma alatt. Nem fogta fel, a tehetséges író nem képes szembeszegülni a tehetségével, nem képes mérnök lenni. A tehetséges író írni tud. Nagyon kellemes állapot tehetségtelen írónak lenni a Szovjetunióban, és kellemetlen tehetségesnek. (Ezek némileg átszabott Amis-részletek.)
Íróbarátom szokja volt mondani, amikor a környezetben nagyon kommunistáznak, hogy ötvenvalahány éve alatt mindösszesen egy azaz 1 darab kommunistát ismert meg. Szerencsés ember. Én többnyire leálltam a titkárnőnél (hehe), így aztán a múltból kimaradt az az egy is. Verhetem fejem a falba. Erre most itten előttem egy szalonbalos angol regényíró (a kedves papa is szalonbalos regényíró, ők fejtörés nélkül kommunistázták magukat, napersz' könnyű az angol regényíróknak, ha a személyzet mindig időre szervírozza a teát a süteménnyel) szép vastag könyve a Kreml kommunizmusáról.
Nem arról a rendszerről beszél, amit mi ismertünk, nem arról, amit ő, hanem amit hihetetlen munkával összeböngészett a megnyílt levéltárak memoárjaiból, tanulmányaiból. Ehhez a dokumentummennyiséghez emeli a maga meglehetősen kifinomult dramaturgiai érzékét - és a könyv nem ül le egy pillanatra sem. Pedig ha valaki azt mondja, hogy a kommunizmus kicsöngetése után tizenöt évvel még mindig a kommunista vadak és egyéb állatfajták tömeggyilkosságait olvasom (és nézem), ráadásul perverzül ízes összefoglalóit, a fickó máris a blokkolt feladók listáján találja magát. Mert annyira mazochista nem vagyok, és mert háromnegyed életem letagadhatatlanul visszalóg az ortopédba, ami éppen elégnek tűnik hirtelen.
Azt hiszem persze, vörösök tekintetében férfiú lehet némelyest mazochista, de az a vörös aligha férfi, biztosan nem Dzsugasvili, nem Koba, főként nem Sztálin, az Acélember. És mégis. Igaz. Ebbe némi vörös segedelem is bejátszik a maga vérnősző specialitásaival. Férfi is, vörös is, maga az emlékezetes Szamuely elvtárs, aki mára kikopott a delikátból. A könyv történik, ahogy történik, ám egyszer csak betéved a Szamuely, a hentes és mészáros. Amis azt állítja nem apja, a "nagybácsi". Nem állom meg, hogy utána ne nézzek. (A névmutató-kedvelők figyelmébe: kiváló névmutató a kötet végén több száz tétellel.)
Illetlen volna a saját kedvcsináló őszirózsás fazonommal megtölteni a recenziót, de minthogy Nógrádban Szamuelynek nem múló legendája él a mai napig, azonnal a Szamuely-fiúra gondolok, kényszerből, mert Amis jól megkavar. Lehetséges, hogy egy kommunistának soha nincs egy darab megbízható életrajza? "1950-ben letartóztatták. Kiszabadulása után Mo-ra jött. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) bölcsészettudományi karán az újkori egyetemes történeti tanszék egy-i tanáraként dolgozott; az ELTE rektorhelyettese volt. Leváltották, mert balos demagógiájával támadta az MSZMP konszolidációs politikáját. [A forradalomban részt vett - vagy csupán azzal vádolt - egyetemi oktatók és hallgatók elleni politikai bosszúhadjárat főszereplői közül különösen háromnak a portréja rajzolódik ki erős vonásokkal és sötét színekkel: Szamuely Tibor rektorhelyettes-pártvezetőé [...] - Forradalom a bölcsészkaron c. könyv.] 1969-ben családjával együtt kiküldetésbe ment Ghanába főtanácsadónak, majd Angliába disszidálása után politikai tanácsadóként a Reading Universityn működött. (Magyar Életrajzi lex. 1990.)
Amis ezt a következőképpen adja elő, nála SZU-ról van szó, nem Magyarországról "Tibor egy sor csodálatos csel és véletlen folytán [...] feleségével és két gyerekével és (ami már igazán különlegesség) hatalmas és pótolhatatlan könyvtárával együtt szökött meg." A Szovjetunióból két gyerekkel, könyvtárral. Vicces. Ebből következik, hogy ha Szamuely-szerű adatközlőkkel dolgozik az író, az Mo-n kétségeket ébreszt. És ebből következett, hogy nem egyszerű könyv, rámegy az ellenőrzésekre két hetem. Meg kell állni néha, lenyelni, de legalábbis megkísérelni lenyelni. De mindegy. Könyv ez a javából. Dráma, rémdráma a javából. Novellák (nem novellák!), novellaszerű képződmények az emberről, az államról és mindezek felett álló terrorszemélyzetről. És persze az örvény középpontjáról, a bajszos Sztálinról. Ékkövek és ékkövecskék. Az olvasó bármennyire is kifelé igyekszik (neki egy angol fickó a cilinder alól, legyen olyan drága, ne adja elő a terrort), letaglózó a struktúra tudatossága, és ahogyan Amis elővezeti. A Zoja Koszmogyenszkaja-kultusz novellája a háború nyitányaként, a Gorkij-elbeszélés, a grúz-, az ukrán-novellák és a többi, és a többi.
Létezett egy nyolclemezes gramofonfelvétel Sztálin leghosszabb beszédéről, mondja Amis. Hét oldal, a nyolcadikon taps. Az ehhez fűzött írói megjegyzés jellemzi legpontosabban Amis írói-szerkesztői technikáját: "Most egy pillanatra csukják be ezt a könyvet, és képzeljék el, hogy ott ülnek Moszkvában, éjszaka, 1937-ben, és a nyolcadik oldalt hallgatják. Olyan lehetett, mint a közelgő iszonyat, mint a pszichózis zenéje, mint az állam tombolása."
Amis zsanér-analógiával jelzi a háború egyik tudatmódosító pillanatát: "Sztálin szellemi útja 1943-ra ellentétes irányba haladt, mint Hitleré. Az egyik közeledett a valóság felé; a másik távolodott tőle. Sztálingrádnál találkoztak össze."
"Hasonlóképpen egy másik kimerült zsarnokhoz, Macbethhez, Sztálin élete is olyan lett, mint az őszi avar. [...] ...utolsó vonaglásaival is a tökéletes történelmi szégyen felé sikerült evickélnie." Közeledve a vég felé: Koba varázslókat keres, akik megígérik neki, hogy legkevesebb százötven évet él - utolsó öt évében Raszputyin-jellegű figurák veszik körül. De mert a zsidó orvosoktól képtelen kicsikarni a százötven körüli kort, és mert éppen szüksége volt egy új ellenségre (Hitler a példakép ebben is), ők a zsidók. Nem mintha kimaradtak volna korábban, de nem voltak speciális célpont.
Az ilyesféle "regényre", gyilkolás-szakdolgozatra, állati mélybúvárkodásra, amely ekkora energiákat összpontosít, hogy az igazságot megkörnyékezze azt mondjuk, összefoglaló. De hát van, amit nem lehet, és nincs értelme összefoglalni. "Úristen! vajon melyik csatorna mélyére süllyesszük ez ezt a múltat??" - jajdul fel Szolzsenyicin a Gulag-ban.
Búcsúzóul szemérmesen fűzném ehhez a nagy munkához: olyan szerencsés vagyok, hogy stoppos vándor koromból ismerhetem néhány szlovákiai magyar kisváros, és a lengyel Cestochowa fogdáit, viszonyait, de a salgótarjáni és a rétsági fogdát is ismerhettem belülről, és ha nem is Szuhanovka, nekem éppen elég volt. Mint ahogyan vélhetőleg az irakiaknak is éppen elég visszagondolni az Abu Graib fogdafolyosójára, hogy eltűnődjenek a jogrend sokszínűségéről, és hogy ráébredjenek, nincs hová menekülni.
Íróbarátom (az egykommunistás) szokja volt mondani, "van az író, és van az igazság, és ezek nem mindig négyzetesek". Rutinból válaszolom: "vágni kell vagy az íróból, vagy az igazságból." De csak azért, mert akkor még nem ismertem a következő Amis-részletet: "Genrih Jagoda után (akit 1938-ban agyonlőttek) Nyikolaj Jezsov lett a CSEKA főnöke (akit 1940-ben agyonlőttek), majd őutána Lavrentyij Berija (akit 1953-ban agyonlőttek);" "Iszaak Babelt (akit 1940-ben agyonlőttek), Oszip Mandelstamot, aki megőrült 1938-ban, úton Kolima felé."
Martin Amis: Koba, a rettenetes
Ford. M. Nagy Miklós
Európa Könyvkiadó 2004. 2300 Ft.
(Új Könyvpiac) |
