| Hatvanadik születésnapjára
A sötétség hasadékán át
pókcsillag ereszkedik alá
a hajnalból, alkonyatból sodort fényszálon,
és ingaként méri az árnyékos időt.
Kilengésébe fémesen belebong Szent József
glóriája,
s átellenben Szűz Máriáé,
aki mintha a jászolban fekvő Kisdedet akarná
üres kezében elringatni.
A rózsaciterás angyalok
fejüket ingatva énekelnek.
Az ökör kérődzve,
a szamár iázva bólogat.
A pásztor magához int,
és magához int egy angyal
a sátorrá kalapált villámok mögül.
Az elmúlás örökkévalósága
s az örökélet múló pillanatok közé zárt esélye
együtt van jelen ezen a ráckevei ikonon.
Minden csupa mozgás
a feltámadásra és kárhozatra születés
dermesztő varázslatában.
Szeretem ezt a képet,
amelyet csillagvilágokat bebarangoló
gondolataidhoz
tárgyi bizonyítékul csatoltál.
De szívemhez közelebb áll
Szent László legendájának
a gelencei templomfalon megörökített
küzdelemjelenete;
ókori regéjét a vérző bokájú kun vitéz
Trójáig visszapattanó Achillesz-ína röpíti
évezredünkbe.
Emberöltő óta kísért e freskó-részlet.
Nem a Lovagkirály...,
nem a leányrabló kun harcos,
nem is a bárddal kétségbeesetten lesújtó
elrabolt vagy elszeretett hajadon
nyolc évszázadon átaranyló alakja,
hanem az ágait megfeszített
Krisztus-szerűen kitáró libánusfa,
amely mintha a mennyország kapuját
mutatná a láthatáron,
hogy a végítélet harsonajelére
Csontváry égig érő cédrusává magányosodjék.
Árnyékában önfeledten pihen az Apokalipszis
lovasa;
az ember. |
