Élt hetedhét országon túl egy igen-igen lusta fiú. Míg az édesapja meg az édesanyja nevelte, volt neki mit enni-inni, de mikor teljesen árva maradt, bizony sokat koplalt. Dolgozni meg sehogy nem akaródzott neki, csak a kapufélfát támasztotta. A szomszédjában lakott egy özvegyasszony, az nem hagyta békén: - Hallod-e, Jankó, ez így nem lesz jó, fogjál csak munkához! - Nem fogok én, majd ád az Isten. - Ád az Isten? Hiszen amit ád, el is veszi. Elmegy az özvegy, Jankó meg támasztja tovább a kapufélfát. Egyszer csak huss! - egy csapat vadliba beszállott az udvarába. Nagyon megörült Jankó, szaladt a szomszédasszonyához. - Jöjjön csak, jöjjön csak adott az Isten! - Mit, te Jankó? - Jöjjön, nem tudom én, mit. Megy az özvegyasszony, csodálkozásában összecsapja a kezét. - Jankó, hiszen ezek vadlibák! A vadlibák a csattanásra megijedtek, huss! - egyszerre elrepültek. - No, látod-e, látod-e, Jankó, hogy amit adott az Isten, könnyen el is vette. Láss csak munkához! - Nem dolgozom én. - Nem? Akkor mit csinálsz? - Majd lopok. - Lopsz? - Lopok. - De hiszen elcsípnek, tömlöcbe vetnek. - Csak nem talán? - De János, majd a lopott jószág rád kiabálja, hogy te loptad. - Nem bánom, nem dolgozom, lopok. Nem lehetett vele zöld ágra vergődni, elment az özvegy. János még aznap este lopott egy csirkét. Hazavitte a hóna alatt, bedugta az ólba. Másnap lopott egy libát. Hozta a hóna alatt a sötétben. A liba meglapult, egy hangot ki nem adott. - No, egy sem kiabálja rám, hogy loptam. Nem is igaz az özvegyasszony beszéde, asszonybeszéd pipafüst. No, ezentúl mindennap lopok valamit. Egy gazdag bíró lakott a falujukban, annak a hambitjára ki volt téve egy takaros falióra. János azon settenkedett, hogy csenhesse el. Mikor aztán leoltották a petróleumlámpát, odahúzódott, leakasztotta. Uzsgyi, át a kerten keresztül, elmenekült vele. Vitte haza nagy örömmel. - No, ez sem kiabálja rám, hogy loptam. Ha így van, nagyobb értéket lopok legközelebb. Vannak a bírónak jó húsos disznai, azokból hozok. Másnap este fogott egy zsákot meg a szomszédasszony talicskáját. Tolta a talicskát a kertek alján végig. Odasettenkedett az ólakhoz. Jó süldők voltak ott, ahogy nézegette őket. - No, ez jó lesz! Gyorsan tolta hazafelé a talicskát a kerék meg száraz volt, régen lehetett kenve, nyikorgott erősen. János meg folyton azon gondolkozott, hogy rákiabálja a lopott holmi a bűnét. Hát úgy vette ki a nyikorgásból, mintha ezt mondaná: - Úgyiscsak elcsípnek! Úgyiscsak elcsípnek! Nagyon megijedt. Félredobta a talicskát, a zsákot meg a süldővel a vállára dobta. A süldő feléledt a zsákban, elkezdett visítani: - Ére viiisz! Ére viiisz! - Hű, ezt nem lehet továbbvinni! Eldobta a süldőt, szaladt haza eszeveszetten. Bújt a szekrény hátához, ahová az órát tette. Ott lapult a csendben a nagy óra meg, ahogy hozzáért, elkezdett ketyegni: - Lop-tak, lop-tak! - Gyerünk innen, mert ez is rám kiabálja a lopást! Fel a tyúkólra. De a tyúk is: - Kotkodács, te loptál! Kotkodács te loptál! - Hű, ez is rám kiáltotta! Bebújt a libaólba. A liba megijedt, csatarászott, gágogott: - Gi-gá-gá, Te loptál! Gi-gá-gá, te loptál! Még jobban megijedt, hogy minden rákiabálta a bűnét. ,, Jobb lesz, János, lusta János, ha világgá mégy!" - gondolta. Futott, futott az erdőnek, ahogy a lába bírta. A tetőn megállott, hát még a melle is azt pihegte, hogy: - Fuss, tolvaj, fuss tolvaj! Még most is fut, ha bírja szusszal. Hambit: tornác Süldő: egyévesnél fiatalabb malac
