 |
Erkölcs és politika
Nem nagyon húznám ezt itt, ha tenném is, okkal, csak hát a csodák és válaszok a szavak mögött. Nem jegyeztem ki, a Kukorelly-szövegben megjelenik-e valahol e két fenti meghatározás. Ha nem, nem is szükséges. A testileg lelkileg evokációs "ROM" egymaga helyettesíti őket.
Egy Farkas Endre nevű (lexikonilag, párttörténetileg kideríthetetlen pozíciójú, jelenű) eszmetörténész jelentetett meg ezzel a címmel dolgozatot Lenin etikai hagyatékáról. (1970, Kossuth Kiadó, 8 Ft, felelős szerkesztő Tomori Lajos, ő szintén hiányzik minden fellelhető lexikonból) Minthogy a maga korában is gyöngyszeme lehetett a politika sajátosan kezelt etikakoncepciójának, minthogy Kukorelly könyvének sarokpontja az ember és a szocializmus, a szocializmus és az ember, e kettős közös, poros palotása a legvidámabb barakkban, a beszakadt és vérfoltoktól fekete hajópadlón, kénytelen vagyok idézni néhány sort. Bárhonnan, bármelyik fejezet bármelyik mondatát beemelhetném, ezért rövid, önmegtartott a részlet. "#8230; a kommunista számára az egész erkölcs a kizsákmányolók ellen folytatott tudatos tömegharcban áll." Lenin összes művei, 298. o. A második: "Való igaz, a marxista etika fejlődése kidolgozottsága tekintetében - mint erre sokan rámutattak - elmaradt a marxizmus más részeinek fejlődése mögött. De ez az elmaradás, ha igaz is, nem vákuum, nem fehér folt, nem feltáratlan ugar - mint némelyek vélik. (Ez a némelyek Heller Ágnesre vonatkozik, aki szerint "a szocializmus akkor haladja meg saját etikátlanságát, ha#8230;" a mondat második fele nem érdekes, Heller remélte, hogy a politika és az etika találkozik a messzeségben, mint a nem kimondottan párhuzamos párhuzamosok.
Még egy harmadik, az etikus politika és a művészetek viszonyáról. Dolgozatunk tárgya ez volna, tán helyén való, ám az igény pusztán ismeretterjesztésé. Kizártnak tartom ugyanis, hogy a következő negyedszázadban valaki fellapozná Lunacsarszkijt, ha csak nem patologikusan befolyás alatt. Tehát:Lenin a művészetről: "Lenin keveset írt és beszélt a művészetről. De az ő harmonikus forradalmi tudatában minden dolog a helyére került. Ha Lenin valahol rendszerezve kifejtette volna nézeteit a művészetről és a művészet-politikáról, ez minden olyan mérvadó és bölcs volna, mint minden, amit írt."
Na. A ROM alapjainak lerakása. A ROM felépítése hihetetlen összegekért, hihetetlen károk árán, hihetetlen méretű illusztratív idiotizmussal. Mindezt Kukorelly, aki valahol azt írja, nem komonistáztam ki magam, most se komonistázom ki magam, a következőképpen fordítja egy telek nyelvére, ahol bogarak, hajók, stégek, kerékpárok és szomszédok realizálják a látható jelent: "Barakkban élni, és úgy az egész élet, végig egy egész életet, ezek nem nagy szavak, nem annak szánom. Egyszerű és közönséges, valamennyiünk által untig ismert dolgok, szép nyugodtan, túl minden indulaton, ki lehet ilyeneket mondani. Igen, itt életem, nem mintha meghatódnék, nem hatódok meg, igaz, nem is vidámkodok. Elhagy, sajnos, a humorérzék, és csak az marad, bizakodni benne, hogy egyszer még visszatér. Napos területre ér. Kiköltözik a fájdalom a szívből. És hogy az még majd ez az én leszek."
Megpróbálom elképzelni, mit érthet negyven évünkből egy negyven éves amerikai (USA) pali Kukorelly szövegei olvastán. Mit a kopás, romlás, logikátlanság végtelen programjából. Legalább is a végtelenség-látszatból. Egyféle életvezetésről, amelynek nem voltak rész- és végcéljai, csak a lenni.
K. Illyést és Gide-t idézve itt ott emlegeti a SZU-beli vodka tömeges mindenhatóságát. Felfogható-e egy olyan olvasó számára az irracionalitást minden szinten teljesítő alkohol-attitűd, aki a végtelen lehetőségek kezelésének módszertanát az anyatejjel szívta magába? Nem úgy néz majd a magyar író néhol megrendítően lírai komcsikönyvére, mely Kelet-Európa-könyv inkább, mint SZU-könyv mint az extremitásként kezelt, az alkohol-alakzat direktíváiban kiválóan teljesítő őslakos dakota harci dalára?
Az az érzésem. Bár tévedhetek, ami kötetben SZU, az is Kelet-Európa. Rendesen Duna-parti agy vezérelte tekintet és szemlélet, egyszer a budai, egyszer a pesti oldalról. Honnan is tudhatnánk, mint gondolt egy muzsik, amikor őt választották a gyár heti címzetes sztahanovistájának? Azt is honnan, mennyire adekvát ebben a vonatkozásban a mi Közép-európai irtózásunk a sorállástól. Katonaként kimondottan kedveltem az őszi idők szombati körletmunkáit. Tökéletesen értelmetlennek találtam, a topolya-levelek hulltak, a kiszabott területtel lehetetlen volt végezni, de a katona fogta a japánert, ment és elbújt vele, így, a látókörön kívülre kerülve, megtermett az esélye, hogy még értelmetlenebb, még terhesebb feladatot lőcsöljenek rá. Rémálmaimban a vagon, a szívlapát és a szén jelenik meg.
De a katonakorszak vége vágható volt, mérhető, lehetett reménykedni. De a muzsik? Ő miben reménykedhetett? Némileg leegyszerűsítve. Azt sem tudhatjuk, egy harmadik generációs SZU-csemeteként megszületett orosz gyerek mit láthatott a világból. A magyar szülők sem beszéltek, "túl sokat kaptak a szájukra", mondja Kukorelly, nem akarván hátrányos helyzetbe hozni a butuska, a szavakat készpénzként kezelő gyereket. A magyar nagyapák beszéltek némi bor után, igen felelőtlenül, ha sikeresen túlélték a két háborút, ötvenhatot, egyebeket. De az ötvenben született ROM-gyereknek már a nagyapja is ROM-szülő, jól ellátva élettapasztalattal.
El nem tudom képzelni, ha nagyapám Kádár-gyerek (Ratkó-gyerek, mondjuk, 1954-ből), én vagyok a fiam, Thürmer Gyula az elsőtitkár, Kis-Thürmer a KISZ elsőtitkára, Nagy Nívea Imre életfogyton, Szegeden, a politikai szárnyban, a szocialista tulajdon kárára elkövetett bűncselekmények miatt, a Magvető, a Kossuth, a Szikra ontja a könyveket, piros az útlevél, háromévente hetven dollár apanázs, és azt ki kell érdemelni. Amit elképzelek, katartikus. Gyakorlatilag mégis elképzelhetetlen.
Szubjekt
Ugye nem kérdés, az apokaliptikus versek révén kiderülhet, ha akar, Kukorelly mennyire veszi figyelembe a megközelítés ezernyi változatának plurális szempontrendszerét. Nem dönthető el könnyen, a ceremoniális különlegességek nekem szólnak, az olvasónak, vagy pedig magának az írónak, aki írja, ne unja, ne kedvetlenedjen el menet közben.
A költő prózát ír. Jobban kinyitja a csapokat, több a betű. Több, líraibb a líránál. (Nem idézek.) A ROM folyamatosan Juhász Gyulát juttatja eszembe, egy beragadt idézetet ismétel, Kukorelly lírájáról Kukorelly prózájára áttérve ezt hallom: Ma hull a hó és álom hull a hóban, / bólint a láng az üres kaszinóban.
Minden másként látszik, ha meg van adva a módja
Amikor valami születik, némuljanak el az egek és a vizek, harsogta (volt) az öreg pálinkafőző haragos basszusán, amikor egy-egy tiszta cefrekombinácó eredményét a második lepárlást követően kék zománcos bögrében kirakta a hó tetejére hűlni, és vártunk. A bögre feneke kis kört olvasztott maga alatt. A langyos pálinka megtéveszti az ízlelőbimbókat, félrevezeti a szakembert. A langyos pálinka, minthogy a szájban felszabadulnak olyan rejtett titkos ízek is, amelyek később soha (meleg pálinkát soha nem iszunk), ezzel átminősíti, túlértékeli a szerkezet belső összetevőit. Kötelező hűteni, kötelező technikát választani, ne legyen minden íz benne azonnal. Ne csapjon be.
Hogyan olvassunk Kukorellyt?
Erőlködés nélkül. Lezán. Ha lehetséges. Versszövete kezelésénél megtanulandó volt, hátradőlve, minden lehető csatornát nyitva, szenzorokat lecsiszolva, lehetőleg minden korábbi rutint bent felejtve a poros könyvtárszobában. Hogyan jön a könyvtár, a por, a korábbi olvasmányok a frissen lefőzött szilvapálinkához? Könnyedén. Szép könnyen. A Kukorelly-faktorban megtaláljuk az előző időszak teljes képanyagát, az időjárást, a kátránypapírt, az abba csavart, fölakasztott öregembert, a komor szilvesztert etc.
Az italban is benne a számára nulla ponttól százig érvényes élete, a virágján mászkáló méhecskétől a kemencéig. Mindazonáltal Kukorelly-féle stilizáltság nem kezelhető Jókai-közelítéssel (Jókai véletlen, nem rá gondoltam). Óvatosnak kell lenni, könnyednek, egy torreádor, aki túlélt ezer bikát, ezer csatát, az ezeregyedikkel mégsem rutinból áll ki, ha működteti is. Minden új bika új személyiség.
Kukorelly mintha teherként viselné az egész könyv megírását, legalább is ez látszik. Mint egy rosszkedvű operatőr, akit a rendező fehér vászonöltönyben beállít a legyek között poroszkáló tehéncsorda mellé, és akitől portrékat, tehénportrékat követel, pedig az úr egy hűvös, szúnyoghálós sátorban üldögélne leginkább, hajszálvékony kínai porcelánból zöld théát iszogatna. Kukorelly kimarad, kiül a történelemből, mondja közben.
"Csak nézek."
"Nézek csak."
Az ember tudja, hogy téved, de jólesik neki
Az ember tudja, téved, de jól esik neki, hogy téved. Ami (nyelvileg) ennyire gőgösen jó (Esterházy emberien, Bodor Ádám túlvilágian, Mészöly mérnökien, Szentkuthy áradva, Hajnóczy izzadtan és gonoszan, Garaczi fiatal nagyapásan, Keresztury sziporkázva), Kukorelly spekulatíve, azt könnyű nem szeretni.
Azt tudja az ember, hogy valami majd egyszer beesik, és az akkor ott lesz. Mármint az, hogy Tolnai Ottó egyszer csak beáll, és elfoglal néhány hónapot, számítok rá, amióta egyszer azt olvastam valahol a nagyanyjáról Sár(?) című versben, amit: "Buddhaként üldögélt sámliján", meg azt, hogy "beléd temessenek, hosszú csontjaid közé, két nyaláb bambusznád a sárban" nem tudom jól idézni, valahogy így, azóta is várom, s ha majd egyszer előbukkan a mélyből, akkor vélhetőleg megérkezik Tolnai, és elviszi azt a néhány hónapot, de ugye, nem erről van szó. Nem erről beszélünk (nem Tolnairól, róla és a titkosan mindent elfoglaló és befedő délvidéki-párizsi avantgárdról majd akkor, hogy Kukorelly és Marno, ahogyan gyülekeztek Zsámbokon időt rablani, ahogyan Marnot odaajándékoztam egy vörös cigányasszonynak, aki vándorlás közben megállt ott egy időre, "legyen a tiéd.".
Maradt Kukorelly.
Szóval: van, ami van. Folyamatos, folytonos, figyelek, leveszem a következő téglát, ha nem találkozom velük véletlenül, keresem, ha nem találom, dünnyögök, miért nem dolgozik, ugyan miért nem dolgozik. Vagy ha (a választott van) igen, dolgozik, miért nem találkozom vele. Az organizált és a dezorganizált, ahogyan elmozog egymás mellett, mindkettő érvényes, és mindkettő éppen elég fejtörést okoz. Különösen, amikor egy-egy szolmizációs félhang átvág a kortársi ködökön, és boldogan él, amíg egy következő le nem cseréli, meg nem hal. A másik, amely minden bizonnyal nehezebben felfogható, mégis jelentősebb, talán éppen azért, mert politika visszatérő és visszamenőleges érintései közt alig lehet a nyomára jutni. A ROM ugyanarról beszél a maga belső részecske-attitűdjei szerint, mint Móricz a Kelet Népe homlokzatán hirdetett "Hagyd a politikát: építkezz!" És mint Móricznál, itt is ellentétes eredménnyel. Persze hogyan is jöhetne össze a ROM és az építkezz? Előbb elpucolni a romokat, azután majd lesz valami.
Szóval: van író, akiről tudni, hogy nem megkerülhető.
Ül ott fenyegetően a polc szélén, hogy majd egyszer a fejedre dől, magával rántja büntetőleg a Ki kicsoda 1994 súlyos tömbjét.
"De hol van az élet?"
El lehet fogadni így is. Nem könnyű, de létezik egy ilyen értelmezési lehetőség (ha nem létezne, nem volna)."
Félbehajtott géplap az Én nem üldögélek senkivel című, csúnya, aprócska, apró betűs Pannon-kiadásba megjelent '89-es kötetben - tanácstalanul. "Műhelyszemét" látom másutt, "idő van, kőtömb, szerszám van, erő van, napfény és ingerületek van, az elrontott, letört orrú márványszobor is a munka eredménye, a szilánkok a műhelysarokban, a megszaladt véső, és végül: kiállítás, a kőből nem egy Dávid, nem makadám út, nem díszes kilométerkövek a készültek az út mellé, hanem részeredmény, miért nem az, hanem a mérnökök és a segédek tervrajzai - a carraraiból, majd a következő az lesz, ami lesz, ha akarjuk." "Ha akarjuk-kiállítás.." íme az egyik változat a lehetséges nézőpontváltásokról.
"És ott vannak az adott lelki tények, melyekhez keresi a motivációt. (Tizenkilenc darab) Vajon Kukorelly azt kérdezi-e Glöckner doktor nem létező kitömött sellője kapcsán, hogy előbb van a tény "vagyok", később a megokolás, teoretikus funkciójának kiötlése, így? A lélek nem intellektuális rétegeiben az én, mint első valóságos illusztráció, s ha már igen, akkor mögé a helyzet absztrakt voltának elhelyezése a tér mindenféle platonikus dúsában." Majdnem ezek állnak a papírlapon, közben persze nézek csak tanácstalanul. Ha nincs től-ig, akkor tanácstalan leszek. Amikor az író rám bízza, menj addig ameddig akarsz, kanyarodj, ahol akarsz, érj célba, ahol akarsz. Nem a keleti világlátás alapjaira talált rá K,? kérdezem, gondolom, és nézek csak. A keleti maximákat nyugati zakó normálja?
Kijegyzek még néhány ezt azt, ráadásul éppen azokat a félmondatokat, fél miniatúrákat, amelyeket később minden munkájában használ még. Nyilván neki is tetszetős
Hogyan, és hogyan nem
Olvasva Kukorelly történeteit, mind ismerem valahonnan, Palit, az unokabátyót nem, Gézát, a másik unokatestvért sem, helyette saját unokabátyáimat ismerem, anyám "honvágyát," ilyeneket. Közben minden, ami elhangzik, megtalálja a maga társát a mondat mögött, pl. azt, ahogyan a Bazilika melletti Kanonok sor nyugati szárnyát elfoglalta egy orosz tiszti kórház. Lelakta, és ahogyan megteltek a csatornák, ők mindig felköltöztek egy emelettel, a lenti ablakait, ajtajait befalazták, az a szint lett az ülepítő. Ha még tíz évig tart a szocializmus építése, a Vörös Hadsereg tiszti aranyereit, gyomorfekélyeit a padláson gyógyítják. Mindez a lehető legtermészetesebb módon. Mintha a világ rendje ez. Az esztergomi ember naponta elhaladt, és láthatta a százéves falakon, hogyan húzódik fölfelé, aminek lefelé kellene húzódnia. És nem nagyon volt mit tenni.
Szöszölő
A szöszölő egy olyan, nyéllel ellátott, kerekeken előre-hátra húzogatható fémdoboz, melynek belsejében gumikorongokkal forgatott, műanyag tüskékből összeállított henger forog, s ez a henger felkapkodja a padlószőnyegről, az ágy és a hosszabb lábú szekrények alól, a doboz erre a célra kialakított tányérjába dobálja az elmúlt időszak pelyheit, bolyhait, szöszeit. Ez lehet egy gyapjúzokniról lekopott színes darabka, lehet topolyatermés, lehet engedetlen pormacska, két fehér szál egy tavalyi nő sáljából, lehet két göndör szál a fanból valami szenvedélyes ölelés követően.
Az ember szöszölés után kinyitja a dobozt, egy műnyomó lapra borítja a tartalmakat, máris ott mozog a tegnapelőttben.
Az író soha semmi lényegeset nem tud pontosan. Televeszi magát idézetekkel, objektivitással, közelítésekkel, így, úgy le- vagy felfokozott érzelemmel, rádönti a cinizmus és a racionalitás öntetét. hogy ők majd segítenek, talán, majd. És ha egyszer beletrafál, mert megesik, újra a tudósember gőgje, mindent tudása, és átviszi a bizonytalanságon néhány percnyit, órányit, napnyit, és még hosszabban is, szerencsés esetben. És ettől egy darabig megint helyén van. Jól.
Kukorelly költészete és rövidprózája számomra olyan menekülőt rejtett, akinek az a legfontosabb, hogy semmi ne legyen nála, amiről azonnal felismerhető. Ez megváltozott a ROM-mal.
Az ember (nagybetű, esztergapad, létfenntartó technikák folyamatos fejlesztése, zoknistoppolás, szerelem etc.) nem biztos, hogy túl akarja élni. Az író viszont biztosan túl akarja. Az ember (nagybetű, gyerekek, teli gyümölcsfák alatt paradicsomi telek, remény etc.) túlélése a túlélésre és annak részletkérdéseire irányul. A túlélni azt artikulálja az ember (nagybetű, életcélok, boldogság, plusz egy szoba, plusz egy unoka etc.) számára, hogy igyekezz, jusson még egy túlélhető nap, s a túlélt nap után következzen még egy. Módszertana emlékeztet az öregasszony délutáni találkozásaira a halállal. Gyere holnap! Ezzel szemben az író a túlélendő rend működési elveit, szisztémáit vizsgálja, ezért a lehető túlélés miértjeit nem kutatja, hiszen az ok adott. Az viszont igen meglepi, amennyiben nem sikerülne. Az írót nem robbantja le, ha ellopják a kocsiját, kirabolják a hétvégi házát, elönti a szennyes Duna-ár, az sem, ha elhagyják vagy ő hagyja el a szeretőjét, hiszen a konkrét hosszú távú cselekvési programhoz ennek az egésznek alig van köze. Közben megpróbál túllépni a mindig mindenben jelen lévő, ott tomboló kényszerpályákat generáló kultpolitika kárhozatain, mindent megtesz annak érdekében, hogy a felhangosodó agybeteg retorika ne zavarja a mérlegelésben.
Ez történt Kukorelly Endrével. Úgy vált felfedezővé, hogy el sem utazott. Mindannyian felfedezők vagyunk, egyedül a perspektíva határoz, a konszolidáltság foka, a távolságtartás eltökéltsége. Olvasom Kukorellyt, a ROM-ot, ahogyan frusztrált negyedhangok nélkül hitelesíti a szövegtechnikát, amelyet a kezdetektől használ, használat közben egyre kintebb és függetlenebbül mozogva. De.
Nem óhajthatom a SZU-kötet kapcsán, nem várhatom el, hogy a szövegben összefussunk legalább egy boldog sóhajjal. Mondjuk egy rossz időben, automatikusan kiszakadttal, egy véletlennel.
Korábbi köteteiben sem találunk, miért éppen itt? Kukorelly ritkán érzelgős, az érzelmes sem döntik le a lábáról túl gyakran. Huszárik Zoltán meséli valahol, járt egy grúz temetőben, ahol a feliratok szerint a föld alatt lakó: élt öt percet, él négy percet, vagy kettőt. Huszárik megkérdi a temetőőrt, járvány pusztított itt, vagy valami betlehemi gyermekgyilkosság? Nem. Abban a grúz temetőben nem azt vésik a fejfára, ki mennyit élt, hanem ki mennyit lehetett boldog. Ez nyilván jelkép, mondja Huszárik, ugyanakkor elgondolkodtatott. "Vajon hány percet sikerült nekem kicsikarnom a boldogságtól kicsikarnom?"
Most ezután a nem illeszkedő Huszárik-történet után egyetlen kérdés maradt, (túl a meg nem fejtődött rejtvényen, a kiadó miért kérte vissza a piacról a köteteket): a könyvek egymás mellett élnek, most egymáson hevernek a padlószőnyegen, Illyés, Ördögh Szilveszter, Gyurkovics, Illés Endre, Zsdanov, Latinovits, Dénes Zsófia, Ady, Nemeskürty, Pilinszky, Anna Ahmatova az evakuáció Taskentjéből, Rainer M., Banos János, Juhász Béla tanár úr Debrecenből, Wilde, Platon, Füst Milán és Mandelstam, jól van-e ez így? Nyilván,hogy nyilván, nem? Soha nem láttam még könyvvel lelőni valakit. |
