| Egyetlen versről sem állíthatnám meggyőződéssel, hogy a legkedvesebb, kedvesebb minden más versnél, mintegy a "Poézis" örökkévalóságba dermedt ideájaként. Hiszen a jó versekben épp az a jó, hogy a világ határtalan, eleven gazdagsága válik bennük felismerhetővé és egymással megoszthatóvá. S mivel annál jobb a vers, minél pontosabb és sajátosabb hangú, szükségszerű, hogy élethelyzetenként, hangulatonként más és más szöveg olvastán érzem, hogy ez most az elevenembe talál. Így viszont egy-egy időszaknak mégiscsak meglehet a maga legfontosabb darabja. Számomra ez mostanság Szabó T. Annától A mai nap. Nagy vers. Ezért külön szeretem, hogy ilyen egyszerű a címe. Ahogy a felütése is: "Képzeld, mi történt." Ez rokon azzal, ahogy Kosztolányi indítja a Hajnali részegséget: "Elmondanám ezt néked, ha nem unnád." Mindkét mondat szerényen hétköznapi, s mindkét vers innen ellendülve a létezés elemi szépségének élményéig jut el, olyan transzcendencia-tapasztalat birtokában érve ismét földet, amely immár a mindennapokon is átragyog. Szabó T. ezt nagyon tudja: a mások által mókuskeréknek vélt mindennapok gyönyörűségét addig izzítani egy-egy szövegben, míg ráébreszt, micsoda érzéki orgia, milyen teljes öröm élhető meg akár egy szimpla mosogatás közben (Március). A kezdetnek a Hajnali részegséggel rokon másik mozzanata, hogy a beszélő a megszólítás gesztusával létrehívja saját hallgatóságát. Szeretem azokat a verseket, amelyek tudatában vannak annak, hogy azért érdemes őket elmondani, mert van kinek. Szabó T. esetében ráadásul a megszólított a második szakasztól immár a beszéd tárgyává is alakul. Mesteri az, ahogy a lírai én a vers terét különféle idősíkokból származó mozzanatokkal úgy rendezi be, hogy még a magányos élmény is közössé válik az elbeszélés aktusában, hiszen éppen a másikkal való megosztása révén nyeri el valódi értelmét. Ez a hatás a bravúros kompozíciós technikának köszönhető. Az első szakasz nagyszabású, allegorikus részletességgel kifejtett, egzisztenciális szorongás-élménye, a villamos-kép negatív kicsengésű szentenciába torkoll: "És most úgy érzem, megtörténhet bármi." A zárószakaszban azonban ez a mondat - épp csak árnyalatnyi módosítással - már nem a katasztrófa előérzetét sugallja; épp ellenkezőleg. A félelem, pusztán attól, hogy a lírai alany megoszthatta a megszólítottal - aki biztonságot adóan belépett mellé a képbe - átfordul a közös, merész kaland erotikusan izgalmas ígéretévé: "hanem utazunk, egymás melegében, / a ködös hídon, egy villamoson. / És azt érzem, hogy megtörténhet bármi, / mint akkor ott az első éjjelen." A két pillér közti, finoman kimunkált átmenetet a közbülső három szakasz idő- és perspektívaváltásai biztosítják. A szorongás bizakodó várakozásba fordításával rokon az a játékosság, mellyel a jelenből nézve az első szeretkezés fájdalma boldogságként, a veszteség beteljesülésként, a vég kezdetként idéződik meg: "Elvesztettem, de megtaláltalak. / Csak azt vesztettem el, mi megmaradt." Az első tétel nagytotálját követő múltbéli, meghitt közelkép után a harmadik részben tovább szűkül a fókusz, a beszélő mindennapi tevékenykedése közben a parányi részletekre: levágott hajszálakra összpontosít. (Hogy a látványkezelés Szabó T. Annánál mennyire tudatos, azt a fényképezést alapvető formai, szerkezeti és metaforikus elemként kezelő, fény című kötetéből is tudhatjuk.) S amilyen torokszorítóan üres volt a nyitókép távlata - "hogy ott a látvány, s mégsem láthatom" -, olyan érdekes és mozgalmas ez a mikrovilág, amely a lírai én számára esendőségével, gyarlóságaival együtt is a mindenséget jelenti: "Jaj, életem". (Robert Frost érvel egy esszéjében amellett, hogy a vers ritmusa korántsem a szótagszámláláson múlik, hanem azon, sikerül-e hibátlanul eltalálni és harmóniába hozni a mondatoknak, soroknak azt a bizonyos, köznyelvből ismert dallamát. Hát, ennek a sóhajtásnak a hanglejtését nagyon pontosan hallani.) A szeretett lény hajszálai elkeverednek mondataival - "Jó, tudom: soha semmit se dobok ki" -, a közös emlékekkel - "Tizenhat éve együtt." -, a természettel - fenyőtű, napraforgószirom -, s hirtelen váltással e mikrokozmoszon keresztül válik láthatóvá, amit a verskezdetben eltakart a szorongás: a világ egésze. Csakhogy megint a mulandósággal asszociálódik: "Hogy hull minden el. /Forog a föld is velünk, körbe-körbe." S a beszélő tekintete azonnal visszamenekül az erotika biztonságos intimitásába: "Nem érdekel, csak a nyakad a vállad. / Ahogy megyünk egy téli hídon át, / összefogódzva." Az első nekifutásra, egyedül elviselhetetlenül fenyegető helyzettel itt már ketten, a kölcsönös figyelem zárt világának védettségében - a zárlatot megelőlegezve - képesek megbirkózni. S kettejükből meríti saját bátorságát, erejét a lírai én: "Én nem akarok igazán, csak egyet, / de azt nagyon." A mai napot azért szeretem, mert nagyszerű versnek, mestermunkának tartom. Mert sajátos logikája az optikai váltásokon, a játékosan egymásba fordított képeken, mondatokon keresztül abszurditásában is gyönyörű evidenciaként nyilvánul meg: "Ahova te mész, oda jöjj velem." De - hadd legyek elfogult, ha már személyes írást kértek tőlem - mostanság azért A mai nap a legfontosabb számomra, mert ritka hitelességgel képes hangot adni annak az eredendő teljességnek, amelyet mintha minden szerelem ígérne, s amelyet mégis mintha egyre kevesebb szerelmesnek volna elegendő kitartása megvalósítani. Mikor a beszélő szerelme (vágyai, érzelmei) és szerelme (a szeretett személy) még elválaszthatatlanok. Mikor az előbbit - turkálóban vett kabátot - nem vehetjük le az utóbbiról, s ruházhatjuk át bárki másra, aki hasonló méretet hord. Mikor a lírai én nemcsak a megszólítotthoz és a megszólítottról beszél, de saját létezése is kettejük szüntelen dialógusának, kölcsönös figyelmének otthonosságában bontakozik ki. Mikor mindketten azáltal azok, akik, hogy "egymás melegében" élnek. Mikor a szerelem épp azon az alapon épülhet kimeríthetetlenül változatos, intim világgá, hogy bízni lehet benne. Attól szerelem, hogy egyetlen. |
 |
| Szabó T. Anna |
| Szabó T. Anna A mai nap "Ahol én fekszem, az az ágyad" 1 Képzeld, mi történt. Kora délelőtt, hirtelen tényleg csak a semmit láttam: Köd mindenütt: a szorongás maga Két hosszú perc, míg újra volt mit látni. 2 Hogy folyt a könnyem! Nem tudtam, mi van, Elvesztettem, de megtaláltalak. 3 Levágott hajad sepregetem össze. Szemétlapátra. Hogy lehet kidobni? Fenyőtűk közte. Nyáron napraforgó 4 Nem érdekel csak a nyakad, a vállad. Nem érdekel, hogy hol leszünk, csak együtt. 5 Képzeld, mi történt. Érzem, hogy öregszem. És azt érzem, hogy megtörténhet bármi, |
 |
| Szlukovényi Katalin |
