Mikor leszállt a gépről, libbenő palástja templomok harangszavát idézte bennem. Mikor leszállt, vakító mediterrán nap vonta ragyogásba s egyszerre fölsajgott bennem a múlt: hóborította fenyők, ünneplő gyermekek kórusa s egy bizarr mosolyú kereszt, mely fölém tornyosul ? házam vendéglátó szobájába egykor Ő Makó keresztes lovagjaival érkezett volna. Szigorú zarándok-lelke házirendbe, a föld szent titkaiba zárva. Falakon vándorló ujja apró lángokat fakaszt. Maradj csak velünk ? biztatom mégis. Előtted megnyílik minden porszem, mi szétfénylett Megváltód sarui alatt ? s közben, ahogy reám szálló hálóként szétterülnek a szavak az agy mély-rejtett zugaiba, hosszan fürkészem: fészkel-e ruhája alatt s arcában gyűlölet-madár: A jeruzsálemi nyárelő napsütésében Anna-Mária testében vibrál az izgalom, amint sikátorok városában tapodunk vala, házam vendége, a szerzetes nővér s én, a túlélők sarja, véget nem érő vergődés anyja emléke. A Dormició templom felé az ösvény csak közelít mint visszafelé a tömjénfüst s latin zsolozsmák a dárdás ? lehet, csak képzelt ? pillantások erdejében. S Ő, szemet ütő denevér-öltözékében a reszkető táj karjaiba hull, letérdepel és keresztet vet sűrű egymásutánban, tanácstalanul állok ? Ő sír ? és ekkor anyám hangja zokog bennem menekíteni tűzből kitérés volt a hite, sorsot sorsért: csillagot kínált arany keresztért cserébe ? hat szögletébe zárva a csillag magát sebzi szüntelen, a végtelen felé fordult kereszt az örökség átkától szabadít ezreket és ezreket. Anyám, ki gyermekeiért templomtól templomig görgette a járvány, tűz, éhség súlyos köveit, hallgató apám előtt térdig koptak lábai. Atyák hite kattinthatott néma lakatot, vagy bölcs ingadozás: vakszerencse vágányaira állítani a jövőt. Otthonunkban minden évben nyolc Chanuka-gyertya lobogott, nyolc ujj fényesített matt karácsonyfát a ?Máoz cur jesuati? dal lélegző ütemére pislogva, papír-ezüsttel díszített fenyőágak, s a ?Menyből az angyal? csendes imája alatt, míg a pörgettyű apró ördöge táncolt, nyelvelt a fölnyújtózó lángok erdejében. Házunk nyolc Chanu-Karácsony gyertyája között véreink arcát sejtette az elfolyó viasz. Volt köztük versenyből is hadakozó, rövid vonaglás után kihunyó mint Imrus bácsié, ki, hogy bőrét mentse, megkeresztelve szelte át az óceánt. Chile Napja süt reá, vagy talán elhunyt rég, hogy árkádos sírjában gyermekszív mellett aludjon a nagy kereszt árnyékos csendjében. Vagy: mint Ármin bácsi gyertyája, ki szintén hasztalan tért ki, Auschwitzba vitték mártírként meghalni. Ez idő tájt otthonunkból kiégett már régen a karácsonyfa. Helyén irtózat-fa vert gyökeret a szívemben. Talán, a Dormició templomtól araszoló menet láttán rémlett: élén a püspök ájtatoskodóknak keresztet nyújt csókra ? meghökkenve hátráltam a kijárat felé, de a perc visszahozott, ellágyult szégyenkezőt, felszívódtam a tömegben a szertartás füstjétől távolabb. S ekkor, én, anyám hit-elhagyási lelkületének fia, marannusnak éreztem magam, ki önmagát jogtalanul küldi inkvizíció elé, ártatlanságért fellebbez, badarságokon tépelődik, a tűzből menekülők tettein miként írva vagyon: ?Miután a bebörtönzöttet háromszor kihallgatták és még mindig tagad, előfordul, hogy egy évig s azon túl is ott marad, megfelelően felkészített, kimerült, tökéletesen megtört legyen: kezdetben ? a hurok, másodfokon ? a víz, harmadfokon ? a tűz, a padlóra helyezik, lábait tűzhöz hozzák, gyúlékony kenőccsel bekenik s tagjait átjárja a hőség, a kivégzést fölülmúló eredmény.? Nem volt mit letagadnom, nem volt mit bevallanom. És mégis: a fekete-fehér kámzsás papok körmenetének közeledtével, a Dormició templom falai között, a jeruzsálemi napsütés hanyatlásának idején öntudatlanul motyogni kezdtem, ajkaim szavakat duruzsoltak mint ki szomszéd fülébe súgja: ?Smá Jiszráél?! Aztán összeszedve minden bátorságom jó hallhatón megismételtem: ?Smá?! S a szó teljes valómmal együtt fénylett. A mellettem álló megrökönyödve mért végig, hangom a révült imádságok tengerébe fúlt s én, mint akit bekentek gyúlékony kenőccsel, mire kibukott számon a szó ?Echád?, már minden testrészem égett, állig burkolóztam a pernyeként szálló szavak halotti köntösébe, idegen áldásoktól óvjam magam, mik addigra már sziszegve szóródtak szét köröttem.
Fordította: BÁGER GUSZTÁV
