Fried István Baka István ?benső világteré?-re vonatkoztatva írja, hogy a kötetben ?a vers a kultúra emlékezetét építő kommunikáció eszköze is, ám elsősorban a szuverénül élhető világnyi lét megfogalmazódása? (Fried 1995: 35). A ciklus címadó verse, maga a cím ezt a kultúra-emlékezetet építi; általa belépünk a versvilágba, de egyúttal felidéző dik az a tágabb kultúrkontextus, amely a Bibliára, Jézus szenvedéseinek színhelyére utal. Northrop Frye szerint ?nincsenek a Bibliában verbális eseményeken kívül más események. Minden, ami a Bibliában van, verbális formán, a szón keresztül jön hozzánk. A bibliai események ugyanis interpretált események. A verbális valóságon kívül semmi sem áll rendelkezésünkre.? (Frye 1995: 39) Baka tehát a cím által felidéz egy ?verbális eseményt?, egy ?interpretált esemény?-t, belépünk egy szövegvilágba, egy másik irodalmi műbe, végső soron a ?Nagy Kód?-ba (Frye kifejezése). Felidéződik a helyszín neve által az alaptörténet, amely a következő: ?Akkor elméne Jézus velök egy helyre, a melyet Gecsemánénak hívtak, és monda a tanítványoknak: Üljetek le itt, míg elmegyek, és amott imádkozom.
És maga mellé vévén Pétert és Zebedeusnak két fiát, kezde szomorkodni és gyötrődni.
Ekkor monda nékik: Felette igen szomorú az én lelkem mind halálig! maradjatok itt és vigyázzatok én velem.
És egy kissé előre menve arczra borúla, könyörögvén és mondván: Atyám! ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazáltal ne úgy legyen a mint én akarom, hanem a mint te.
Akkor méne a tanítványokhoz és aluva találá őket, és monda Péternek: Így nem bírtatok vigyázni velem egy óráig sem!?? (Mt 26: 36?40)1
A bibliai jelenetben a nagyon is emberi érzéseivel, a halálfélelemmel küszködő isteni Fiút látjuk, aki Atyjának akaratába belenyugodva, azt tudomásul véve aláveti magát a kiszabott küldetésnek, beteljesítve azt.
A vers ? mint ?a kultúra emlékezetét építő kommunikáció eszköze? ? úgy írja át/tovább a bibliai alaptörténetet, hogy már a költemény első sorának megszólalása nyilvánvalóvá teszi, hogy a Baka-szöveg nem más, mint Máté evangéliumának ?(de)formáció?-ja, ahogyan azt Szigeti Lajos Sándor nevezi (Tiszatáj, 1998/7, 71?92).
A megszólaló lírai én nem emlékeztet Jézusra; ?tájnyelvi, népi helymegjelölése a Passió-történethez kapcsolódik, ám a lírai én inkább bakai vonásokkal jellemezhető ? távol áll a jézusi alaktól.? (Árpás?Varga 1998: 280). Inkább egy olyan beszélőre emlékeztet, aki egzisztencialista értelemben véve ?egy darab végzet? (F. Nietzsche), aki egyáltalán nem nyugszik bele sorsába, számára az Atya akarata nem elfogadható, s ezért perel.
Már évek óta csak búcsúzkodom S még mindig itt vagyok tréfálsz velem Hogy annál jobban megalázz Uram
A vers első sora szövegszerűen is visszautal egy korábbi Baka-versre, az 1992ben írott Fredman szonettjeiből című hármas szonettcsoportra, amelynek első darabjában a vendég-lét fogalmazódik meg:
Vendég vagyok még e világban, ám a házigazda sűrűn sandít már az órára; (?) búcsúzni kéne, bár a kerevet meg az asztalon a sültek, serlegek, hiába mennék, nem eresztenek; (?) engedj még csendben ülnöm itt, Világ?
A 3. Fredman-szonett pedig így fejeződik be:
Az asztalvégre húzódnék szerényen, csak még ne küldj el innen, Istenem, és bort is tégy elébem! Úgy legyen!
Mind a szonettek beszélője, mind a Gecsemáné lírai alanya tudatában van a halálközelségnek, az élet átmeneti voltának, de megfigyelhetünk egy lényeges különbséget: Fredman-Baka alkudozik az Úrral, kegyelmet kér, mintha bízna is ebben a kegyelemben, bár az Úr álláspontját nem tudjuk meg; csak sejteni véljük, hogy a sűrű órára való sandítás alamuszisága nem jelenthet jót. A Gecsemáné lírai énje számára pedig a búcsúzkodás az élet, az idő metaforájává válik; nem feltételes mód, mint Fredmannak (?búcsúzkodni kéne?), hanem jelenvalóság. A Fredman-szonettben még van jövőidejűség, van esély a halasztgatásra. Ez azonban már nem érvényes a Gecsemáné beszélőjére. Ebben a szövegben már nincs jövő, csupán a búcsúzkodás kénytelensége-végzetszerűsége-jelenvalósága, a küszöbön álló halál és be nem következés ellentéte feszül egymásnak itt és most (?még mindig itt vagyok?). Az ?itt vagyok? (amely aztán az Én itt vagyok című versben kap szélesebb perspektívát) és a búcsúzkodás az én tudatosságára vall, amint az Úrral való perlekedés is, amelyből egy tréfálkozó, zsarnok, kegyetlen Isten képe rajzolódik ki, aki hatalmának tudatában önkényes, és visszaél azzal. Gúnyt űz teremtményéből ? a tréfálkozás megalázó volta artikulálódik, illetve a lírai én kiszolgáltatottsága, szorult helyzete válik nyilvánvalóvá. Ezzel a kiszolgáltatottsággal, a szenvedés elfogadhatatlanságával hozható összefüggésbe a beszédmód. A halálközelségnek, a halál felől az életre való rálátás borzongató voltának, a korai és az életet értelmetlenné tevő halálnak a tudatában képződik meg egy olyan istenkép, amely/aki felelőssé tehető mindenért, akihez vagy akinek a hiányához szólva megteremtődhet a végső kérdéseket taglaló diskurzus. Az értelmetlen(nek tűnő) szenvedés és halál távlatából a felelős Istennek csupán irracionális volta körvonalazódhat.
(A vers többszörösen összetett mondatainak kígyózása a véget nem érő perlekedés, a panasz, a szemrehányás formai kifejezői.)
?Te azt hiszed hogy végül elhiszem? ? ez a sor Isten naivitására céloz, illetve arra, hogy a beszélőnek nincsenek illúziói. Tudatosságára utal, és arra, hogy hitetlenkedése egyszersmind az önmagával és a semmivel való szembenézés vállalása is. A ?végül? szó határhelyzetre utal, (meg)szorultságra, amelyből azonban nem következik az önfeladás gesztusa:
hát nem hát nem hát nem Nem ejtesz át ilyen könnyen
?Meg sem halok s megint nyugodtan alszom? ? egyfajta tettetés lehet ez, amely az Úr szemszögéből gondolható el, de benne van a tettetés mögötti állandó ébrenlét, az éberség mozzanata is, a fel nem adás következetessége.
Minél inkább kiemelődik a lírai énnek a számvetés helyzetéből adódó tudatossága, annál nevetségesebbé válik az Úr:
És akkor de csak akkor ujjaid Egyetlen pöccintésével a férgek Közé parancsolsz
Az Úr gonosz volta hangsúlyozódik, aki az elaltatott lírai alany pusztulását akarja, a bibliai tolvajként emlegetett halált szánja neki.
A halálra való készülődés és a be nem következés feszültségéből adódó szenvedés miatt az Urat hibáztatja a beszélő.
A többszörös tagadás (?hát nem hát nem hát nem?) mintha Jónás perlekedésére emlékeztetne. Ám a különbség alapvető: míg a bibliai Jónás úgy tiltakozik és perel Istenével, hogy menekül, addig a Gecsemáné beszélője nem ezt teszi, nem teheti, mert tudja, hogy nincs menekvés. Nem is akar menekülni, hanem vállalja az Úr akaratával való szembeszegülést (amely kérdés, hogy még mindig szembeszegülés-e a vers végén). Alapvető különbség van Jónás és Baka Istene között is: míg az előbbié válaszol, megmenti prófétáját, addig az utóbbié hallgatásba burkolózva egyedül hagyja szenvedő halandóját.
A Baka-versben a ravasznak elgondolt Úrral egy átverhetetlen, öntudatos, becsaphatatlan, autentikus személyiség állítódik szembe: ?Nem ejtesz át ily könnyen a bőröndöm / Becsomagolva és lezárva áll az / Ajtóm előtt rég útra kész vagyok?.
Egyrészt ismét tetten érhető az állandó készenléti állapot (az utazás az átmenetiség kifejezője), másrészt ? az igekötők révén (be-, le-) ? a visszafordíthatatlanság, a befejezettség, az, hogy az önmagával való számvetés megtörtént, végleges.
A ?rég útra kész vagyok? sor annak a bibliai halál-képzetnek a cáfolata, mely szerint a halál éjjel, tolvaj módjára érkezne meg.
Én?Úr viszonyának, a lírai én istenképének az kölcsönöz ambivalenciát, hogy a sorsot kijelölő Istentől várja a halált, a halál ad befejezést az életnek, mulandóságának tudatában mégis hibáztatja Istent a korai, emberhez nem méltó halál elfogadhatatlansága miatt.2 A Gecsemáné szerzője ?nem saját honnanjöttségének megfelelően viselkedik, ugyanis (?) Istent perli ember létére.? (Szigeti 1998: 77)
A klasszikus jelenettel való ellenpont-teremtés (Szigeti ?998: ~7) a következő sorral lesz a legnyilvánvalóbbá: ?Borok virrasztják át az éjt velem?. Más virrasztás ez, mint a bibliai. Míg Jézus imádkozva virraszt, magányosan ugyan, hisz tanítványai elalszanak, de Istennel apa-fiúi kapcsolatban, addig itt - mint jellegzetesen 20. századi lét-állapot - a mámor az egyetlen lehetséges, pillanatnyi eszköz a túlélésre. Itt a bor mint bibliai szimbólum deszakralizálódik, egy profán virrasztás kelléke lesz, amely egy ?tagadott álomlétben? (Szigeti ?998: ~7) válhat értelmessé 3 A lét ideje pedig az éjszaka; ezt is átmenet jellemzi: ?Szemem csak félig hunyva álmokat / Nem álmodom ,,. Ébrenlét és elalvás, élet és halál határán maga a világ léte válik kérdésessé. Az álmodást - egy más dimenzió létét - tagadja, s a lírai én számára a világ annyi, amennyit ő beláthat: ?de látok jó előre / Mindent amíg a vaksötétbe nézek?. A?Mindent? szóval mindenhatóságára utal, mintha ideig-óráig Isten Fia tűnne fel a szenvedő én arca mögül. A vaksötétben való látás jelent(het)i azt is, hogy a szubjektumhoz tartozik a Fény, az értelem fénye, az egyetlen, amibe még kapaszkodhat. Ez az a pont, ahol a lázadó, perlekedő versbeszélő, mint a látás hatalmának birtoklója, fölébe kerekedik az Úrnak: ?Mert mit is lát aki maga a Látás?. A véges értelem a Végtelen Úr korlátozott és korlátolt voltát hangsúlyozza; az Istenen keresztül látunk, a Látás azonban nem láthatja önmagát - paradoxon (vö. Weöres Sándor: Négy korál, Babits Mihály: A lírikus epilógja).
?S tudom nem múlhat tőlem e pohár?: a múlni ige egyes szám harmadik személyű, ható igeképzős alakja már-már a jézusi szavakat idézi az értelmezóben, amelyek a szenvedés elhárítására vonatkoznak ugyan, de a Megváltó Atyjában bízva megadja magát az Ő akaratának.
A ható igeképző azonban itt a szenvedés és halál, az Atya akaratának elkerülhetetlenségét és visszavonhatatlanságát fejezi ki. A kiszolgáltatottságból adódó tehetetlenség nem jelent a sorsba való jézusi belenyugvást.4 Jézus alázatával szemben itt a sors, az elrendelés elleni tiltakozás artikulálódik:
mégse úgy legyen ahogy Te Akarod hanem ahogy én ahogy Én akarom én akarom Uram.
Az Úrral való szembehelyezkedés nem csupán saját akaratának érvényesítését jelenti, hanem azt is, hogy egyedül vállalja a halált, azt, ami hite szerint a halálon túl van - a semmit. ?Életében és halálában sem engedi közel magához az Istent, az Úrral való szembenállása már a második sorban ?tréfálsz velem? kijelentésében megszólal, s innen kezdve bontakozik ki az elmúlást elrendelő Isten és (...) a méltóságáért küzdő ember párviadala.? (Szigeti ?998~ 79)
Ebben a párviadalban a hatalmát hallgatásával kifejező Istennel szemben a szenvedés, az értelmetlennek tűnő halál felelősségteljes vállalása, a méltatlanul szenvedő ember erkölcse képez (egyenrangú?) ellenpontot.5
A költő halálhoz és Istenhez való viszonya ambivalens: miközben méltatlannak tartja a betegséget, a halált, vágyik is rá azáltal, hogy Istennek szemére veti annak késlekedését. Ez a fajta halálvágy (a megnyugvásra vágyás) mintha a századforduló szecessziós témavilágát idézné (Árpás 1995: 53). Baka így nyilatkozik az egyik vele készített interjúban: ?mint ateista is méltósággal fogadhatom a halált például, amiben én különben is egy megnyugvást és egy alvást látok inkább, és nem az örökkévaló unalmat.?6
Úgy fogadja a halált, hogy ?megszabadulva? Istentől, egymaga néz vele szembe. Kezében egyetlen fegyver a versszöveg ? amely a ?titán kiáltása az Úr arcába? (Szigeti 1998: 77) ? és a forma zártsága (szabályos jambikus sorok). A költészet, a művészi kifejezőeszközök perelnek itt az elmúlással. Kis túlzással nevezhető imának is a Gecsemáné című költemény (vö. Szigeti i.m. 77.), mert ?Hát van olyan istenkeresés is, amelyik káromkodik, amelyik számon kér.? ? mondja Kovács András Ferenc Baka Istvánról a ?Lapozz föl engem és leszek?? című portréműsorban.7
Vannak olyan kritikusok, akik a Gecsemáné című verset, mint apokrif szöveget értelmezik azzal érvelve, hogy ?Baka István lírai énje ateista alapállásból közeledik Istenhez; ám lázadásának egyedisége (mert művi, mert egyéni sorson alapul) mégis rokonítja mind az Ószövetség, mind az istenes versek szerzőivel.? (Árpás? Varga 1998: 294)
Ám minket, irodalomértőket, versolvasókat nem az érdekel, hogy Baka lírai énje ateista-e vagy sem. Az ateista szót azért nem tarthatjuk elfogadhatónak, mert az nem annyira a lírai alany világlátására, istenképére, mint inkább a szöveg szerzőjének világnézetére utal, szövegen kívüli felhangja van. A vers imaként, netán apokrif szövegként való olvasata a textusok hierarchikus viszonyát tételezi, vagyis azt, hogy a Gecsemáné a Biblia felől értelmezhető csupán, amely mint első szöveg abszolút tekintélyként működik, s ehhez képes íródott a Baka-vers. Ezzel nem a Biblia időbeli elsőbbségét, illetve pertextus voltát tagadjuk, hanem arra kívánunk rámutatni, hogy a vers és a Biblia viszonya más alapokról is megközelíthető.
Véleményünk szerint a Bibliához való fordulás (vö. Szigeti 1996: 12)8 mikéntjén van a hangsúly. Számunkra annyiban lényeges a bibliai alaptörténet, amenynyiben a lírai én bizonyos szerepben meg tudja fogalmazni dilemmáját, a végső kérdésekkel kapcsolatos töprengéseit, élethez, halálhoz és Istenhez való viszonyát.
A Gecsemáné című vers olvasatában nem az válik központi kérdéssé, hogy a bibliai történethez képest mi más Bakánál, hanem az, hogy miként aktivizálódik a bibliai regiszter, a szavak ?konvencióktól megtisztított változata? (Fried 1995: 25). A bibliai szókincsnek hozadéka ugyan a jézusi pozíció (annak deformációja), amely lehetővé teszi a lírai én egyes szám első személyű megszólalását, de amely mégis eltávolított e regiszter által. Baka itt bibliai vagy arra emlékeztető figura ?mögé rejtőzik, hogy a világot, illetőleg saját költői világát résztvevőként és szemlélőként egyaránt megfigyelhesse. Úgy szól önmagáról, a maga befelé vezető útjáról, hogy (?) egy meghatározott kiszögellési pontról figyelés révén számol be? (Fried 1995: 39), de ez mégsem önreflexió.
Hipotéziseink felvezetésében a beszélő kilétére, beszédmódjának mikéntjére kérdeztünk rá és arra, hogy a számvetés-jelleg hogyan függ össze a szerepjátszással, illetve, hogy lehet-e szerepjátszásról beszélni. Igaza van Rába Györgynek: ?A könyörtelen tünetek és panaszok szorításában élete utolsó szakaszában Baka a maga drámáját már álarcok nélkül, egyéni tragédiájaként szólaltatta meg.? (Rába 1997: 288?289.) Ám Baka olyan korban élt, amikor a maszkok, a szerepjátszás nélküli megszólalás ellehetetlenül(t). Nincs mód az egyes szám első személyű alanyi kitárulkozásra.
Ha ugyan a Gecsemáné című versben (és ciklusban) nem is visel álarcot (nem Fredmanként, Sztyepan Pehotnijként vagy Háry Jánosként szólal meg), az elemzett költeményről és a ciklus verseiről mégsem mondható el, hogy azokról a szövegekről lenne szó, amelyekben ?az alkotó énje és a vers beszélőjének énje megfeleltethető egymással.? (vö. Füzi 1995: 1121)
A tárgyalt bibliai regiszter kapcsán valamiféle rétegzettségről beszélhetünk, olyan nyelvezetről, amelynek versbeli szerveződése úgy lesz személyessé, az egyes szám első személyű megnyilatkozáshoz közeli, hogy közben nem adja fel a közvetettség és eltávolítottság bakai kritériumát sem. Az újrahierarchizálás jogával élve (l. Fried 1995: 40) Baka saját költői világára hangolva teszi bensővé, bakaivá a Nagy Kód nyelvezetét. A újrahierarchizált nyelven, e nyelvből épülő költői világon belül értelmezendő nem a bibliai Getszemáni, hanem a tájnyelvi helymegjelölés által sajáttá tett Gecsemáné lírai alanyának beszédmódja, istenképének megképződése is.
Amint Bakánál az arc nem válik maszkká, ?hiszen valamennyi maszk (?) emlékeztet a maszkot fölpróbálóra? (Fried 1996: 90), úgy a Gecsemáné című versben és a ciklus valamennyi költeményében (ne feledjük: a Gecsemáné mint cikluscím kijelöli a többi vers beszélőinek pozícióját is!) a lírai alany úgy szólal meg, hogy a bibliai szenvedéstörténetet költői, emberi sorssá, egyetemes érvényű léttapasztalattá, ? élménnyé esztétizálja. Az egyes költemények ennek a megtapasztalásnak az egyes stációi, lenyomatai.
