Egyszer azt mondja Mátyás király kinn a réten az uraknak: - De jó volna, ha megázna az a nád egyszer ! Nevetik a többi nagyurak: - Minek annak eső, felséges király, mikor úgy is vízben áll? Nem szólt semmit a király, de annál többet gondolt. Meghívta az urakat ebédre magához. Igen nagy vendégséget csapott. Volt mindenféle ennivaló roskadásig, de ital az egy csepp se. Fejvesztés terhe mellett meghagyta a király, hogy egy korty italt se tegyenek az asztalra, hanem minden vendég lábához állítsanak egy-egy nagy sajtárt. Azt öntsék tele finom borokkal. El is mennek az urak a királyhoz. Sokáig nem kezdték meg a vacsorát, hogy jól megéhezzenek. Mikor nagysokára asztalhoz ülhettek, hát nekik esik a sok szolga. Elkapják valamennyinek a lábát, ráncigálják le róluk a lábbelit. Valamennyinek bele kellett rakni a lábát a sajtárba. Esznek, eszegetnek. Egyszer csak elkezd ám sugdolózni egyik is, másik is: - Te! Úgy fordul, hogy még vizet se kapunk inni! Morog a másik is: - Csak azt nem értem, mi a haragos istennyilának kell a lábunkat belelógatni ebbe a sok finom italba? Volt, aki az asztal alá akart bújni, hogy majd beleiszik a sajtárba. Hanem Mátyás szemmel tartotta őket, és olyan mérgesen nézett rájuk, hogy egyik sem merte megreszkirozni. Csak beszélt, beszélt hozzájuk. Végül mégis megszólal az egyik: - Engedelmet kérek, felséges uram, királyom! Már ne tegye velünk ezt a csúfságot! Valamennyien összeesünk a szomjúságtól. - Na látjátok - mondja nekik Mátyás király -, így van a nád is. Hiába áll vízben a lába, mégis megkívánja a nedvességet. Sose felejtsék el, urak.
