Hermann Péter, a Poligráf Kiadó igazgatója, amikor kezébe véve felmutatta a soványka kötetet, azt gondolhattuk, hogy az mindössze néhány novellácskát tartalmaz. Amióta Kertész Imre megkapta a Sorstalanságért az irodalmi Nobel-díjat, más megvilágításba került a magyar olvasók körében a holocaust irodalom. |
 |
| Irit Amiel, a Lengyelországból Izraelbe került, nagymamakorú hölgy rögtön bevallja: tíz évvel ezelőtt kisunokája kérte meg, hogy meséljen az ősök tragikus életéről. A kisgyerek egyre jobban faggatta nagymamáját, egyre több dolgot nem értett, és kíváncsisága kiapadhatatlannak bizonyult. Ekkor határozta el Irit Amiel, hogy elérkezett az idő, s lengyelül, héberül papírra veti mindazt, amit több évtizeden át magába fojtott. Buzgárként törtek fel benne az indulatok. Nem kímélte önmagát sem. Saját magában már régen begyógyultnak hitt sebeket szakított fel - de már nem volt visszaút: őszintén kellett mindent kiírnia önmagából. Többek között szembesülnie kellett olyan tényekkel, hogy a fiatalabb családtag ma már nem akar tudomást venni arról, hogy netán nagyapja gyilkosának leszármazottjához megy férjhez. Irit Amiel kezdeti írói bizonytalanságain hamar túljutott: megvan benne az a szintetizáló képesség, amely által kötete szereplőit egyre nagyobb kíváncsisággal követjük nyomon. |
