2006-ban már nem adják át a Magyar Irodalmi Díjat. A 2001-től évi ötmillió forinttal járó elismerés adományozója, a Magyarország Európában Alapítvány befejezi ezt a programot ? írta a Népszabadság. A Göncz Árpád volt államfő elnökletével létrejött alapítvány eredetileg öt évre vállalta a kötelezettséget a díj kifizetésére, ez az időszak pedig letelt. Az alapítvány célja az volt, hogy más új díjak is szülessenek, amelyek átvehetik a szerepet.
Az elismerést az elmúlt öt évben Esterházy Péter, Rakovszky Zsuzsa, Bodor Ádám, Szilágyi István (aki nem vette át), Parti Nagy Lajos és Tolnai Ottó kapták meg. Az idei két nagy esélyesnek Spiró György és Nádas Péter számított.
Nem a Magyar Irodalmi Díj az egyetlen, amely megszűnik: idén utoljára adták át például az Arany János- és a Szinnyei Júlia-díjakat -- mögülük is kivonult a támogató.
Esterházy Péter a díj átvételekor, 2001-ben ezt a beszédet mondta:
?Tíz évvel ezelőtt nem mondtam volna, de most mondom: egyre kevésbé szeretek nyilvánosan értelmes ember módjára beszélni, értelmiségiként megnyilvánulni. Ha nincs rendje a beszédnek, ha nincs rendje a szavaknak, mert nincs rendje a fogalmaknak, ha mint egy üres térben állnánk, ahol nincs mihez viszonyítani, vagy csupán esetlegesen, akkor az ilyen beszédre óhatatlanul ráragad valami önkéntelen önös nagyképűség, kicsi gőg, de leginkább fontoskodás. Valahogy eltűnik az objektum a megszólaló szubjektumban. Hogy úgy mondjam. Persze van, amikor beszélni kell, például, ha baj van, és igent kell mondani és nemet kell mondani, akkor is, ha ez a komolyság komolykodásnak tetszik. De ha nincsen baj, s a baj csak elvétve jelentkezik egy nagy irodalmi díj ábrázatában, akkor jobban bízom a regényhősökben.
Már túljártam életem felén, amikor egy szeles tavaszi napon eszembe jutott, nem, javítás, összefutottam Esti Kornéllal.
- Édes öregem - közölte azonnal vigyorogva - , megkínáltak egy bazi nagy irodalmi díjjal.
- Bazival? - kérdeztem gyanakodva. Általában én szoktam kapni a díjakat.
- Ühüm - mondotta, és fülig szaladt a szája. - Öt egység. - És lelkesen még hozzátette: - Bruttó, kedvesem, bruhuttohó!
Kis csönd lett. Egy jó irodalmi díj az fontos, révedeztem. Ezért nehéz gründolni. Tekintély, pénz, szerencse? Fontos annak, aki adja, és fontos annak, aki kapja. Egy díj, amelynek presztízse van, az jót tesz mindenkinek, az egész irodalomnak? az még az olvasónak is fontos.
- És beszédet is fogok tartani! - ragyogott.
- Jesszusom - szögeztem le, és az üres Ég felé fordítottam a tekintetemet. - El tudom képzelni! Valami őszinteségi roham, mi?! Már megint tíz másodperc szótlan, őszinte örülés, mi?! [Tíz másodperc szótlan, őszinte örülés.] És egyébként is! Díjat kapni ebben az országban?! Amelyik azt állítja magáról, hogy van benne becsület, holott egészen nyilvánvalóan nincs benne becsület, helyesebben soha még csak becsülethez hasonló ez meg az se volt benne. Nemcsak félelmetes, nemcsak megfélemlítő, de nevetséges világ is?
- Hát akkor nevess - morogta Esti közönyösen.
- Hanem hogy itt élünk, egy ilyen nemcsak félelmetes, megfélemlítő, de nevetséges világban, ebben a kétségkívül félelmetes, megfélemlítő és nevetséges országban, ebben a legnevetségesebb és legfélelmetesebb hazában, ahol sosem szabad az igazságot kimondani, senkinek és semmiről, mert ebben az országban csak a hazugság visz előre bármit, a hazugság a tömérdek leplezéssel és cirkalmazással és torzítással és megfélemlítéssel?
- Ne krenkold magad, api. Egyébként se állami díj.
- Az jó - mondtam gyorsan. Eszembe ötlött egy Nádas-mondat: Demokráciában az történik meg, amit megtesz az ember. Ha megtesszük, megtörténik, ha nem tesszük meg, nem történik meg. Diktatúrában gyerek marad az ember, megúszni akar és túlélni. Itt meg felnőttként kell viselkedni, szabad, felelős lényként. Nemcsak az állam van és a kiszolgáltatott egyén, hanem létezik a társadalom. Egy ilyen díj éppen a társadalom jelenlétét jelzi és erősíti, annak önállóságáról szól, azt a teret finomítja, melyben a civil megszólalás mégiscsak természetes. - Polgár - bököm ki hangosan. - Talán valami Márai-idézetet is mondhatnál. Szegény Márai. Tíz éve Bibó-idézeteket zsolozsmáztak, most meg Márai-idézeteket zsolozsmáznak, ahogy csillag megy az égen.
A barátom picit megvonta a vállát, alig, csak mintha Rózsa Sándor a szemöldökét össze. Megint kis csönd lett.
- Hát akkor miről akarsz beszélni? - faggatóztam. Úgy hajolt komolyan a fülemhez, mintha megcsókolta volna. Vagy meg is csókolta. És akkor mondott valamit. Rémülten hőköltem hátra.
- Ne! Ne! Nagyon szépen kérlek, azt ne. Azt nem lehet. - Édes öregem, ne félj te semmitől. Ha van szó, azt mondani kell.
Hogy én nem félek - dehogynem -, csak ez most nem volna aktuális, illetve hogy most még ne, hogy kérnék még egy kis haladékot, nem sokat, egy kicsit csak, tényleg kevéssel is beérném?
- Megőrültél? - nézett rám döbbenten s viszolyogva. - Úgy beszélsz velem, mintha én volnék a Halál? Mondhatom, szép kis barát vagy? Igazán köszönöm, őrület, köszönöm szépen!
Köszönöm szépen.?
A Magyarország Európában Alapítvány honlapja ITT.
