Arra-arra, lefelé, egy kicsit felfelé, Tiszán túl, Dunán túl, hol a kurta farkú, tarka malac túr, volt egyszer egy király, s annak három fia. Mikor mind a három fiú annyira felcseperedett, hogy serkedezett a bajuszuk, azt mondta nekik a király: - No, édes fiaim, most már menjetek, lássatok országot-világot! Elindult a három királyfi három szép paripán, s mentek hegyeken-völgyeken, erdőkön-mezőkön keresztül, hol lefelé, hol felfelé, de mindig csak eléfelé. Addig mentek, mendegéltek, míg egyszer csak egy rengeteg nagy városba értek. Kérdik a város végén egy fiútól: - Hé, fiú, miféle város ez a falu? Feleli a fiú, hogy ez a fejér király városa. Megörültek a királyfik, hogy király városába értek, mentek egyenest a királyi palotába, ottan is a király elé, s elémondták, hogy kik s mik ők. Örvendett a fejér király a fiúknak, mert erős barátságban volt az apjukkal. De hát még a királyfik örültek csak igazán, mikor meglátták a fejér király leányát. Sok szép leányt láttak a hazájukban, de ilyen szépet nem. Bezzeg közrefogták mind a hárman, kellették magukat, s ahogy a vacsorának vége volt, mind a három bement a király szobájába, s megkérték a leányát mind a hárman. ,,Hát én most melyiknek adjam? - tépelődött a király. - Hej, hej, csak volna még két leányom!" Mit csináljon? Egyiket sem akarta magára haragítani, hát azt mondta: - Halljátok, fiúk, én most egyiknek sem adom a leányomat, hanem menjetek tovább, s amelyik mához eszendőre a leghasznosabb dologgal tér vissza, azé lesz a leányom. Itt a kezem, nem disznóláb. A fiúk kezet csaptak, s még hajnalban útra kerekedtek. Együtt mentek, amíg egy nagy rengetegbe nem értek. Itt az út háromfelé ágazott, megegyeztek hát, hogy hárman háromfelé mennek, s majd esztendő ilyenkor találkoznak ezen a helyen. Elváltak békességgel, s ment ki-ki az útjára. Sok-sok országot bejárt mind a három fiú, mindent jól megnéztek, vizsgáltak, egy s más dolgot megvettek, aztán ismét eldobták, mert még többet érőre akadtak. Hanem telt-múlt az idő, vissza kellett már fordulni, egy-egy dologban mégiscsak megállapodtak mind a hárman, s mire az esztendő letelt, visszakerültek abba a rengeteg erdőbe, ahol egymástól elszakadtak. Bezzeg hogy mindjárt azt nézték, melyik mit hozott. A legidősebb mondta: - Nézzétek, én egy olyan messzelátó üveget vettem, hogy a világ végére lehet vele látni. A középső azt mondta: - Én egy olyan köpenyeget vettem, hogy csak belé kell csongolyodni, s odarepít egy szempillantásra, ahova parancsolod. A harmadik azt mondta: - Én meg egy olyan narancsot vettem, hogy a halottnak, ha még nem telt el huszonnégy óra halála után, csak az orra alá kell tartani, egyszerre fölébred. Ahogy ezt elmondják egymásnak, a legidősebb belenéz a messzelátóba, s hát Uram, Jézus, csak kiejti a kezéből ijedten. - Talán bizony valami rosszat láttál? - kérdezték a testvérei. - Jaj, ne is kérdjétek, halva fekszik a királykisasszony! Belenéz a másik kettő is a messzelátóba, s hát csakugyan igaz: halva feküdt a szép királykisasszony. - Hamar, hamar - kiáltott a középső királyfiú -, bújjatok a köpenyegembe, egyszeriben ott leszünk, s hátha még fel lehet támasztani! Belebújtak a köpenyegbe, s hopp! már ott is voltak a király palotájában. A legkisebb királyfi eléveszi a narancsot, a királykisasszony orra alá tartja, s lám, egyszeriben felpattan a szeme, mosolyog a szája! Na, volt nagy öröm. Volt ám, de nem sokáig. Mert a királyfiak összevesztek a leányon. A legidősebb azt mondta: - Engem illet, mert én láttam meg, hogy meg van halva. A középső azt mondta: - Azt bizony megláthattad volna: ha nincs az én köpenyegem, még most is az erdőben volnánk. Engem illet a leány. - Úgy-e? - mondá a legkisebb. - Hát aztán mit értünk volna azzal, hogy az egyik meglátta, a másik ideröpített, ha nincs az én narancsom? Nem tudott igazságot tenni köztük a király, össze kellett, hogy hívassa az ország bölcs embereit, hadd tegyenek azok igazságot. Ezek aztán összeültek, hét nap, hét éjjel tanakodtak, az egyik erre beszélt, a másik arra, míg a hetedik éjjel mégis megegyeztek, hogy a legkisebb királyfit illeti meg a királykisasszony. Ebben megnyugodtak az idősebb fiúk is, s úgy járták a kállai kettőst az öccsük lakodalmán, hogy döngött belé a palota földje. Egyszerre csak a nagy vigasság közben eléveszi a legidősebb fiú a messzelátóját, s beléje kukkint. - Gyere csak, gyere - mondja a köpenyeges öccsének -, nézz belé, s mit látsz? - Látok - mondja ez - két szép leányt, mint két ragyogó csillag. - No, ha látsz, bújjunk a köpenyegbe, s nézzük meg őket közelebbről! Még meg sem gondolták jól, már ott is voltak. Az ám, király lánya volt az a két leány is. Megkérték a kezüket: adták, vitték a köpenyegben. Meg sem álltak hazáig. Hazaért ekkorra az öccsük is a feleségével. Még csak most volt lakodalom. A sánták is rúgták a port, ahogy tudták. Tál, tányér elég volt, étel-ital kevés volt, mégis minden jól volt.
