Mert ez a keménység

Kétfajta alkotó van, ahogyan kétfajta altató: amelyik elaltat és amelyik altat. Nem ugyanazt tudják. A költő az első. Kábít és bódít #8212; leveszi lábáról a nőt, ellenállhatatlan. De föl lehet ébredni belőle, és föl is szoktak. Reggelre hűlt helye a tárgynak, verse tárgyának, társul nem ily nyápic, másnaposan kókadt szépelgő testesít meg a vágyat. Ezt előre lehet tudni.
Nem volt egy Banderas, sem egy Brad Pitt ez a Vitéz Mihály, szerencsétlen, inkább a Cyrano-nemzetségből való. Csűri, csavarja, finomkodja a szót, csók helyett is azt lehel alabástrom nyakra, ajkat bókkal nedvesít. Bár, ki tudja, ez a rajz is, amit nézni lehet róla, éppúgy csalóka (azt ne mondjuk, csalfa), akár a hímes-hámos "tavaszom, vígságom", mely "téli búra vált". Hagyjuk is a vizionálást, nem visz ez a megközelítés (sem) sehova.

Egger: Lilla a papagájjal

Augusztus van. Csokonai Vitéz Mihály lekanyarítja válláról kicsiny kabátját, kezd már hűvös lenni itt, a lugasban, egy perc alatt párolog el mind a jázminlevél hője, amint lebukott a Nap. Reáteríti a kedves fecsegőre, Lillám hátát óvja, törékeny derekát, szívét, tüdejét, meg ne betegedjék. Énekelnek. Illetve danolnak, talán holmi frissen költött költeményt. Mihály megadja a módját, borocskával doppingol, s az üveg száját #8212; mi mással? #8212; gyönge rózsaszállal csinálja bé. Mondja is, hogy ily sok gyönyörűt ki látott, ki lehet széles e föld felett boldogabb Vitéznél. Elvannak a gyepágyon Anakreonnal hárman. Ez (még) maga A boldogság. Nem A reményhez.
Mert ott lett hagyva Vitéz, hogy is ne lett volna, még ebben az évben, valami kardozós vitézért, kigyúrt atyafiért, ki nem sok szóval, inkább tettel vívott, s akár húszat is lenyomott a strandon fekvőtámaszokból. Oké, tudhattuk előre. Ekkor a reményt raportra hívja hősünk, elküldi a búsba öszves kecsegtetésivel, s nem hiába várunk: verse végin (akár a Cyrano) belészúrja tőrét ellenségibe. Olyat mond a kedves kis lyánynak, olyan nagyon durvát, amilyent a magyar líra nem ismer más helyütt: letöbbesszámozza. "Kedv, remények, Lillák! Isten véletek!" Így: Lillák! Amiből tizenkettő egy tucat. Szép, nem mondom
De hát, költővel húzni ujjat?

Zelki János

Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

Mert ez a keménység

Irodalom