|
"Bartolo porom hatósugarában tartózkodott, az anyagéban, mely jelzi a való világ és a képzelet világának érintkezési pontját és átmenetét; ez az, Bartolo beszél, a porom meg dolgozik; találmányom arra szolgál, hogy valósággá változtassa a képes beszédet, a szóképeket, melyeket az emberek beszédükben használnak. Vérzik a szívem, mondta Bartolo, és meg is ismételte. A szerencsétlen..."
(Massimo Bontempelli)
Mert vannak még, sok kedves vers vár és van, de ez a Radnóti-szöveg már gyermekkoromtól elkísér, hát miért ne mondhatnám rá: ő a legkedvesebb (ma, este, némi válogatás és több csésze tea után).
Hiszen éppen azt mondja, amit én általában igaznak tételezek: a valóság csúnyán ront, mivel az csak egy, egyetlen egy, míg a lehetőségek száma mindig végtelen - egészen, amíg meg nem valósul belőlük az az egy. Nem szép dolog; s hogy még tudatosan válasszak is egyetlen egyet, hogy magam korlátozzam, szűkítsem le magam körül a látványt - ez a gondolat meg aztán különösen rosszul esik. Trisztán igazán vonzó (jó, bevallom, valójában, ha már mesevilág: a matrózlét roppantul csábít, ennél jobban már csak a kalózkodással lehetne megigézni, úgy az 1500-as évekre kalibrálva); "matróz lehetnél", s ami vele jár, a tenger (mindig is a gyöngém volt; nem, nem a nyári, partról élvezett tenger, inkább a nagysemmibenvagy-barátom-nyugodjmeg-mástnemtehetsz-tenger), Kettős Zátonyok, szigetek, Borneo...
De mielőtt megint magához rántana a történet--- miért ne rántson? Hiszen éppen ezért fontos, ez az, ami miatt újra tudom olvasni, "borát kiissza, pohara talpa csattan" - azon túl, hogy mennyire pontos, ráadásul mennyire szép a hangzása; nem is annyira az egésznek a mondandója számít (dehogynem), jóval inkább a fordulatossága, a magán- és mássalhangzósorok zenéje (természetesen), a kiszámíthatatlansága, a ritmikája, a szöveg hullámzása; a hullámzása.
Továbbhaladni és visszatérni, sosem céltudatosan (egy fenét nem! minden mozdulat teleologikus, esetleg), mikor melyik tűnik szükségesebbnek - lehet így, ilyen olvasási gyakorlat mellett kijelölni egy verset, hogy az a legkedvesebb? Mertem? Mertem. Stevie Smith kétsorosával szemben, Goethét félretolva, Kosztolányitól eltekintve... S hogy még mindig bánt, hogy még mindig ez bánt... hogy vajon igazat mutat-e az önkényes kiemelésem... a kiválasztás szempontjai, oka... (itt nyílik ki a kötetem. Itt is), a pillanatnyi hangulat szerepe... Persze, végül mindegy. Igazán.
A vers tökéletes.
|
