Az AEGON esten a Bárkában szokás szerint teltház volt, és zenével kezdődött az irodalmi revü. A Trió Midnight játszott népszerű - és ugyanakkor valami hamisítatlan jelenléti dzsesszt. Zongorista-zeneszerzőjük, Oláh Kálmán szintén kitüntetett, szóval ez az este mégis csak a plecsniké, tavaly Liszt-díjat, idén Amerikában a Thelonius Monk Jazz Composers Competition fődíját nyerte el. Nádast is ünnepelték a tengerentúlon két héttel ezelőtt, egy újabb kötete jelent meg angolul. Páratlan párosítás, esszék és novellák összefűzve.
Alföldi az Emlékiratok könyve első kiadását lobogtatta a beszélgetés kezdetén, azt az írást, amely alapján Nádas, Kelet-Európa modern Proust-ja lett. Az író, akinek sikerült, hogy a szocializmus viszonyai közé helyezze át az úgynevezett tudatregényt. Hihetetlenül kimért, félelmetes pontossággal rögzít tudatállapotokat, hangulatokat. Talán Alföldi is ezért szerette már siheder korában annyira, és tette ki a szekrényére Nádas ifjúkori portréját, amelyet egy Film, színház, muzsikából vágott ki. Nézzünk magunkba, ki az, akinek író, és nem rocksztár képe volt kamaszkorában a szobája falán? Alföldi különleges fiú lehetett, és persze mi tagadás, azóta sem átlagos. Ám ezen az estén, mintha az outputból lett volna több, nem a felvetések gördítették a talk-show menetét, hanem a vendégek történetei, ami persze ebben a műfajban sokkal lényegesebb.
 |
| Nádas Péter New Yorkban MTI Fotó |
Nádas Péter hosszan, finom iróniával mesélt a jetlag-ről, ami miatt két hete nem alszik rendesen, olyan érzékletesen írta le a gyűlölt, neutrális hangulatú szállodai szobák helyett kapott amszterdami típusú lakását New Yorkban, hogy regényben érezhette magát a bamba hallgató. Fűzte az érzéki történeteket élete apró mozzanatairól, nem volt olyan momentum, ami ne telt volna meg hangulattal, vagy hitelességgel a szemei és a szája közötti apró rezdülésektől is. Igazi mágus. Ráadásul kiderült, amikor a blokk végén felolvasott egy, a Párhuzamos történetekből kimaradt, örökre befejezetlen sztorit, hogy még az is jól sikerül, amit nem jól ír meg. Az erdei szalonka létéről értekezni, ennyire izgalmasan, egy ornitológus, egy szakács, egy vadász és egy vacsoravendég szemszögéből egyszerre, talán még senkinek sem sikerült.
Két évvel ezelőtt ugyanitt tartott könyvbemutatót az író, a mintegy húsz évig készült, három kötetes Párhuzamos történetek-ből olvasott fel órákon keresztül, és ugyanígy nem telt az idő.
A legizgalmasabb fejezet számomra az, amikor egy író, az alkotás folyamatát, illetve a műveihez való viszonyát képes verbalizálni nyilvánosan. Nádasnak intim, érzéki kapcsolata van a szövegeivel, amit kritikus, vagy egyéb véleményalkotó kreatúra nem képes megszakítani. Az olvasottság érdekli, de az olvasó véleményét nem akarja tudni, hiszen az egy lezárt világból érkező kísértés, amelybe, ha betekintene, az a képessége csorbulna, amivel a hétköznapi hitelesség szintjén tudja tartani a szövegeit. Egy-egy könyve megjelenése után azt érzi, hogy minden unalmas lesz azután, az otthon, a szoba, a család. Mi ez, ha nem szerelem?
Az est utolsó harmadában képeket láthattunk Jovánovics György különös, építészethez, festészethez, enteriőrhöz hajló szobrairól, majd a szobrász és az író felvillantották régi barátságuk intim, és ugyanakkor ironikus motívumait. Soha nem vesztek össze a több, mint harminc éves barátság során, hiszen ritkán találkoznak, viszont ők értik a legjobban a másik műveit. "Jován" elő is hozakodott egy nagy sérelmével, miszerint Nádas, szerinte a regényeihez foghatóan zseniális drámáit (amihez egyszer díszletet csinált a Pestiben) sohasem játsszák a színházak, és például az Alföldi is miért nem rendezi meg. Nádas a színházak védelmére kelt, és elmesélte, hogy annyira megterhelők a szövegek, hogy hiába szeret bele színész, és rendező, a vége mindig nagy bukás. Jovánt egyedül Isten véleménye érdekli erről, és nem törődik bele.
Nem utolsó sorban parádés vita kerekedett az állami kitüntetések hasznosságáról, hogy át kell-e venni őket, és hogy kell közben kezet fogni az államfőkkel. Harsány nevetés hallatszott a közönség soraiból és végül arra jutottak a mesterek, hogy egy művésznek intimebb légkörű elismerés jár, de egyébként is jobban tenné az állam, ha nem érmeket, hanem ösztöndíjakat osztana.
A büfében később pártok alakultak, nem csak sör és bor, hanem Péterekhez fűződő, befogadói lelki alkat alapon.
