(MTI) - Nagybirtokos család kényelmes életéből került gyermekként haláltáborba, majd a háború után a kitelepítés nyomorúságába Montágh Imre. Visszatérve a fővárosba felsőfokú tanintézetbe nem vették fel, ezért titkos vágya, hogy színész legyen, nem valósulhatott meg. Később beiratkozott a budapesti gyógypedagógiai főiskolára és 1959-ben ott szerzett diplomát. Ezt követően a váci siketnémák intézetében, 1969-től pedig a budapesti Logopédiai Intézetben tanított.
A színházhoz mégis, más úton közel került: amatőr színjátszók képzésével foglalkozott, így kezdett beszédtechnikát oktatni, 1973-tól már a Színház- és Filmművészeti Főiskolán is. Előadásokat tartott és cikkeket írt a magyar beszédművelésről, retorikáról, amelynek kiváló képviselője volt. Tanította, hogy a szóbeli és viselkedésbeli megnyilvánulás az ember maga.
A nyolcvanas évektől a rádió és a televízió ismertette meg a szélesebb közönséggel. Ő pedig ezeket a fórumokat használta fel, hogy egész népét tanítsa - a sokszor elfelejtett - helyes beszédre, s annál is többre: az emberi kommunikációra, a gesztusok erejére. Televíziós sorozatai kiskamaszokat és felnőtteket neveltek a közösségi létre, annak elemi szabályaira.
Életének jelentős részét a magyar nyelv szolgálata, fejlesztése töltötte ki. Ars poeticája szerint a személyiségközpontú pedagógiáé a jövő, nem a tudáshalmazok gyarapítása, hanem az embereszmény a fontos. A legbonyolultabb jelenséget, a hangzó beszédet tanította, elsősorban lélektani elemzéssel. Célja volt a beszédjavítás és a metakommunikáció és gesztusvilág tanítása, oktatott színházban, bábszínházban pszichodrámákban.
Megmutatta, hogyan kell az életet a maga ellentmondásaival megélni. Montágh Imre kiváló szakember és kiváló ember volt. Ugyanazt az emberséget tapasztalták tanítványok, kollégák, barátok. Humanizmusát tudatosan fejlesztette, építette és gondozta; lefegyverzően kedves, barátságos és nyílt egyéniségét megismerni, vele kapcsolatban lenni - életre szóló élmény volt.
1986. augusztus 1-jén baleset következtében halt meg. Útravaló című televíziós műsoráért 1987-ben - posztumusz - nívódíjat kapott. Megjelent művei: Beszédtechnikai ismeretek (1962), Tiszta beszéd. Beszédtechnikai gyakorlatok (1976), A magyar színpadi beszéd jellege és pedagógiája (1974), Figyelem vagy fegyelem?! Az előadói magatartás (1986.)
