Móra Ferenc születésnapjára

   
   Nem irigylem a magyartanárokat, amikor eljutnak Móra Ferencig. Amikor Mórát az ő valósága szerint kellene átalvezetni a nintendó-generációhoz tartozó tanulók fejébe. Nem irigylem, mert ez a kor alkalmatlan arra, hogy a szolidaritást, a szolidaritás sokféleségét, derűjét és emberségét a nevetségesség veszélye nélkül előadhassa. A kor arról szól, hogy aki gyenge tipord el, amid nincs, szerezd meg. A kor arról szól, erőt mutass, ha gyenge vagy, véged. A kor arról szól: hatalom, pénz és mindenkinek kuss.
   
   Van-e előre megkomponált koncepció? Hogyan képes érzékeltetni egy ennyire eltérő mentalitású világot? Bár talán a világ soha nem volt nagyon "más", az erő diktált, a gyenge sunnyogott, várva, valami csoda folytán megerősödhessen. Elképzelésem sincs, amikor a legsúlyosabb nyomort és szerencsétlenséget ezer komor színnel bemutató Kincskereső kisködmönt tanítja ez a feltételezett pedagógus (tetszenek emlékezni a regényre?), miképpen ötvözi Móra humanista derűjével, világlátása szépségeivel. Honnan hoz, hol talál az állításait erősítő, erőlködés nélkül felfogható analógiákat?
   
   Talán az írók láttak másként. Többet. Talán a múlt század elején nem lépte át az író a nyomorgót, a haldoklót, a helyzetében fuldokló kisembert. Mondom, talán. Szerencsére nem "láttam" azt a világot. Amit a legsúlyosabb feudalisztikus viszonyok közt élő Alföldről tudni lehet, éppen a szegedi csapat: Tömörkény, Mikszáth, Juhász Gyula és Móra tollából ismerjük. Ugyan miért, hogy az írók képesek voltak autentikus képet rajzolni egy világról?
   
   Ez is a kor. Az író specializálódott: kiötöl egyféle mindenséget, mellé bokrétának a csak rá jellemző nyelvezetet (Mészöly Miklós a morál; Mándy és az állóképek; Esterházy a Család alanyban, állítmányban; Korniss Mihály a félelem; Krasznahorkai a körmönfont bóvli; Gyurkovics Tibor a gátlástalan dilettantizmus), és ha szerencséje van, valamiféle trükk odasegíti, hogy sznobok, kékharisnyák, makkoscipős entellektüelek kötelező olvasmányaivá váljanak. Ebből meg lehet élni. A szociografikus közelítés a hatvanas-hetvenes évektől megmaradt a film, a nyolcvanastól a televízió számára. Ahogy. Ahogyan a dolgokat a televízió kezelni képes. Ezzel pedig az irodalom mintegy kiherélte saját magát. Fájdalmas tekintetű köldöknéző költők, lila tájban kerengő varázsló kezű írók teremtek az előző korok hagyományosnak tekinthető literátorai helyén. Elismerve, nem kis részben az aczéli kézivezérlés eredményeként, mert, mondja az író, ha a valóság csak a hazug szocialista metodika szerint létezik, csinálunk egy másik valóságot. Az író ilyen. Írni akar. Bármi áron. Akkor is, ha ezzel elveszíti léte eredendő jogosultságát.
   

   Ámde. És ámde.
   Mi van a magyartanárral, aki a tananyagban eljut Móra Ferenchez, ismeri az életművet, szereti is? Amikor tanulta, nem a televízióban látott-hallott bűbájos Küsmedit, bice-bócát, összeforgatott zsíroskenyeret (vagy üreset). Nagyapák is éltek, nem haltak meg ötvenesen. Bányák is voltak, öreg bányászok is. A korban előfordultak bárányok a mezőn, szűcsök és ködmönök (nem kellett elmagyarázni, hogy a ködmön olyasmi, mint a dzseki, de nem az), és némelyik ködmönben igazmondó tündér lakott.
   Kérdés, miképpen közelíti meg, hogyan adja elő ezt osztálya felének? Azért "fele", mert az embergyerek másik felébe kőműveskalapáccsal se lehetséges beverni az irodalmat, genetikailag hiányzik belőle az irodalomhoz szükséges empátia. Hogyan oldja meg, érteti meg az osztály másik felével, hogy bizonyos - különös - szituációban létezik, él, hat az élet és a szeretet szentsége. Nem szorította ki minden pillanatból az erő szentsége.
   Hogyan érteti meg a gyerekekkel a pillanatot, amikor az öreg bűbájos és a rongyokon haldokló bice-bóca várják az angyalokat:
   "- Nem, báránykám, nem voltak. Itt nagyon régen jártak utoljára az angyalok. Akkor, mikor még anyukád olyan kicsi volt, mint te most. Azután elszoktak innen. Kövek közt, látod, kővé változott nagyapókád szíve is, s elijedtek tőle az angyalok. Add ide a kezedet, báránykám.
   Úgy kellett lenni, hogy a bűbájos ember az unokája tenyerébe temette az arcát, mert kisvártatva a gyerek ijedt szavát hallottam:
   - Nagyapó, te sírsz? Érzem a könnyeket az ujjamon. Hát ki bántott, szegény nagyapókám?
   - Nem sírok, báránykám - mondta reszkető hangon az öregember. - Csak kienged a szívem."
   
   Amikor Gergő (teccenek emlékezni?) a ködmönnel betakarja a beteg bice-bócát.
   "Odaállítottam az ágyához az égbelátót, amit még mindig a nyakamban szorongattam, s arra ráterítettem az én kincskereső kisködmönömet. Minek az már nekem? Én addig hurcoltam a ködmönt, míg megtanultam, hogy a kincset a szívében hordozza az ember. De micsoda öröm lesz, ha az öreg bűbájos visszatér a világossággal, és az első tekintetük az égbelátóra esik meg a ködmönre! Hogy örülnek majd neki, hogy sötétben is idetaláltak az angyalok! Mit szólsz ehhez, ködmöntündér?"
   
   Ezeket a pillanatokat nevezik földhözragadtabb helyeken irodalomnak (emelkedettebb helyeken szenzimentalizmusnak). De hogyan érteti meg ezt a gyerekekkel a magyartanár, amikor a ma irodalma nem ilyen, az író másféle, az élet megváltozott?
   És akkor az Aranykoporsó Zétájáról, az ő viszonzatlan szerelméről, Attiláról, az ő hunjairól nem beszéltünk.
   Arról sem, hogy 125 éve született Móra Ferenc.
   Arról sem, bizony nyúljanak hátra az új könyvek mögé. Vadásszanak elő egy rég elfelejtett Móra-kötetet.
   

Kapcsolódó:

Móra a paplan alól