Nádas Péter Párhuzamos történetek című új regényét november 10-én, csütörtökön este hét órakor mutatják be a Bárka Színházban. Az eseményen felolvas a szerző, az előadás szüneteiben Vidovszky László hegedűre és brácsára írott zeneművét hallgathatja a közönség.
A Jelenkor Kiadó honlapján az alábbi ajánló olvasható a háromkötetes regényről: ?A Párhuzamos történetek talán legfeltűnőbb vonása, az életmű ismerői számára is meglepetést jelentő újdonsága az egymástól lényegében független történetek olyan elképesztő sokasága, amelyet semmiféle realista konstrukció nem lenne képes egyetlen elbeszélésben összefogni. E regény történetei szinte ugyanúgy megszámlálhatatlanok, mint ahogyan azt sem tudnánk összeszámolni, hány emberrel találkoztunk életünkben, mégis egyetlen elbeszéléssé olvadnak össze.
A Párhuzamos történetekkel létrejött az a mű, amely komolyan veszi és megválaszolja a realizmus felbomlása, a századelő újító kísérletei és a nouveau roman által felvetett kérdéseket, ugyanakkor visszaadja az olvasás gyönyörét, és kiállja az összehasonlítást a tizenkilencedik századi nagyrealizmus legnagyobb műveivel.?
Nádas nyilatkozott a Népszabadságnak, ebben többek között ezt mondja: ?Az Emlékiratokat egyes szám első személyben írtam, és az egyes szám első személyű elbeszélő erősen korlátozza, hogy a világról mennyit és miként észlelünk, ezen noha megpróbáltam, végül is nem segíthettem. A Párhuzamos történetek esetében viszont úgy döntöttem, hogy az elbeszélést harmadik személyű elbeszélőre bízom, bár jelen lesz az egyes szám első személyű elbeszélő. Fontos, hogy jelen legyen. Az egyes szám első személyű elbeszélő korlátozza ugyan a regény látóterét, hiszen az individuum egésznek, teljesnek gondolja benne önmagát, de azt kell mondani, hogy önmagában teljes is. Habár a világ közel sem azonos azzal, amit az individuális történet megmutat. Sokkal több, sokkal összetettebb, gazdagabb, tágasabb. Aki az európai irodalom két ellentétes elbeszélői módjának különbségébe belenéz, az a modernitás és az individualitás történetének szakadékába néz bele, s ezt a pillantást nem akartam elspórolni, nehogy a problémát véletlenül megkerüljem.
[?]
Soha nem azt mondjuk, amit gondolunk. Abban a reményben tesszük, hogy a másik nem veszi észre. De a másik szintén így csinálja. Ha azt mondjuk, amit gondolunk, akkor is jócskán marad olyasmi, amit elhallgatunk. Olykor meg többet mondunk, jó nagyokat mondunk, mert az érdekeink vagy az érzékeink éppen így kívánják. Van úgy aztán, hogy az érdekeit követve, lassan a saját hazugságait is elhiszi az ember. Néha egy élet eltelik anélkül, hogy feleszmélne. Önértékelési zavarok és súlyos félreértések származnak mindebből, én pedig igyekeztem a kölcsönös félreértések, torzítások és látszatok szerkezetének is utánamenni. Feltárni a megértés réseit, repedéseit, töréseit, szakadásait. Mindig valakinek a nézőpontjából, szüntelenül változó látószögekből. A regény nagyrészt erről szól, hiszen amit nagy történelemnek ismerünk, ilyen kis törésekből jön össze, amit nagy tömeggyilkosságoknak ismerünk, azok ilyen kis hazugságokból, csúsztatásokból, hamisságokból jönnek össze, ez az anyaguk, másból nem is lehetnek. Ha csak nem feltételezzük, hogy van egy mindenható, aki most így rendelkezett felőlünk, hogy legyen tömegmészárlás és legyünk tömeggyilkosok, és még örüljünk is ennek.? (A teljes cikk ITT olvasható)
Az Élet és Irodalom is készített egy nagyinterjút az íróval, melyben például ezt mondja: ?Munka közben minden törekvésem az, hogy direkt formában ne emeljek át semmit a saját életemből a fikcióba, hanem mindent elcsúsztassak, hogy a dolgokat legalább egy regényben ne egyetlen ember szempontjából kelljen megítélned. Ezt pedig azért teszem, hogy ne maradjon semmi nyersen, átvilágítatlanul. Amit nem azért teszek, mert olyan nagyszerű vagyok, és túlteng bennem a jótékonysági hajlam, hanem éppen azért, mert esendő. A saját életemben én sem tudok mindig mindent átvilágítani. El kell tolnom, a fantáziámmal ki kell egészítenem, hogy átláthassam, és aztán a szerephez használni tudjam. Nincsen olyan motívum, ami mögött ne állna valóságos élmény, de mindent elcsúsztatok. Vannak kivételes motívumok, amelyekkel kapcsolatban nem így járok el. Ezekről a nyersen hagyott motívumokról most nem fogok neked részletesen beszámolni, de egyetlen példát el szoktam mondani. Ilyen a saját apánk öngyilkosságának leírása az Emlékiratok végén. Ő ugyanis ebben a pillanatban nem csak az én apám, hanem az öcsém apja is. Talán ez az a pont, ahol meg lehet érteni, hogy abszolút írói szabadsággal éppen a saját életemmel szemben nem rendelkezem. Most a saját öcsém rovására mégis elmondom, hogy az apánk megkérte a szerelmét, hogy nézzen ki az ablakon, amikor végleg elmegy, és az asszony szeme láttára lőtt a saját szájába a saját pisztolyával. Apánk tényleg így halt meg. Ezt a motívumot csak azért emeltem át érintetlenül az életéből, mert a szakmám szabályai szerint jobbat, borzalmasabbat, embertelenebbet nem tudtam kitalálni. Van még maximum négy-öt ilyen motívum az Emlékiratokban, több azonban nincs. Inkább fordítva van. Olyan valóságos eseményekre tapintottam rá a képzeletemmel, amelyekről előzőleg nem tudhattam. Vannak létező nevek is, mert jobb neveket nem tudtam kitalálni, de más személyeket raktam mögéjük. Ezeket az eltolásokat azért csinálom, mert nem vagyok manierista, és van felelősségtudatom más emberekkel szemben is. Az irodalom számomra nem egy elsajátítható műveletsor, hanem egy egzisztenciális problémával való küzdelem, s ehhez arra van szükségem, hogy a jelenségek legyenek átvilágítottak.? (A teljes cikk ITT.)
Nádas-életrajz ITT.
