A könyv vezette a boltok eladási listáit, az írót és művét eddig nem tapasztalt médiaérdeklődés kísérte, hónapokkal később is sorra jelennek meg a recenziók, kritikák, esszék. Több díjat is kapott (Füst Milán, Palládium), feltehetően lefordítják német nyelvre, emellett hatrészes dokumentumfilm és készül belőle. Bizton állíthatjuk: a tavalyi év legnagyobb sikerű magyar regénye a Fogság volt. Cikkünkben a legjobb hazai kritikusok értelmezéseiből válogattunk. (Mindegyik szöveg rövidített, a vágásokat a követhetőség érdekében nem jelöltük, ám mindegyik egy kattintás után elolvasható teljes terjedelmében is.)
?A történelmi idő hű lenyomata tárul ámuló szemünk elé. Vagy mégsem??
Takács Ferenc a Mozgó Világban történeti távlatokba helyezi kritikáját, s nem kisebb művel kezdi, mint Cervantes Don Quijote-jával. ?Karcsú kezdete, a Lazarillo de Tormes után az európai regény igen gyorsan hízásnak indult: a Don Quijote már egyrészes változatában is vaskos mű volt, amelyre azután - a hamis folytatást érvénytelenítendő - szerzőjének még rá is kellett dupláznia. Spiró György legújabb regénye eléggé nyilvánvaló okkal készteti a recenzenst erre az eszmefuttatásra a regényről, a terjedelemről és az időről: a Fogság hétszázhúsz nagy laptükrű és sűrűn szedett oldalból áll. Nem szokatlan ez a szerző eddigi pályáján, hiszen a Kerengő - Spiró karcsú kezdete - után már ilyen gigaregény volt Az Ikszek is, s előző prózaműve, A Jégmadár sem volt sokkal rövidebb, mint a mostani. S ha olvassuk a regényt, azaz látjuk, minek is a terjedelme ez a hosszúság, észrevesszük, hogy a Fogság újabb szinteken és további összefüggésekben is igen gondosan - hogy ne mondjam: látványosan - pozícionálja magát. Szinte vegytiszta formában alkalmazza az európai regény alapkonvencióját, a fiktív életrajzot, ezt pedig a mindent tudó szerzői elbeszélésmód keretében működteti. Spiró ezúttal szabályosan hagyományos regényt írt. Azon belül is - mondjuk így - regényszerű regényt, egyenes vonalú történetet, realisztikus környezetrajzot, a köznapi (és történelmi) valószínűségek világán belül maradó - részben a történetírásból is ismert - eseményekkel és tettekkel. Ezt a merészen nagy ívű és igen kalandos históriát - amelyből persze mindenkinek dereng valami, akinek alkalma volt megismerkedni a Ben Hurral vagy a Quo vadisszal - Spiró páratlan részletgazdagsággal hitelesíti. Enciklopédikus teljességgel tárja az olvasó elé mindazt, amit a korszakról tudunk: a római zsidó közösség lakhatási viszonyaitól a birodalom különböző provinciáiban használatos pénznemek egymáshoz viszonyított átváltási arányaiig, Alexandria építészetétől a júdeai zsidó falvakban használatos mezőgazdasági szerszámokig és gépekig. Legalább tucatnyi történelmi, régészeti, művészettörténeti, filozófiai és vallástörténeti összefoglalás ismeretanyagát dolgozta bele a könyvbe a szerző - az autentikusság, a megbízhatóság sugárzik minden lapjáról, úgy érezzük, hogy a történelmi idő hű lenyomata tárul ámuló szemünk elé. Vagy mégsem?
Idővel apró jelek, majd nagyobb összefüggések is sejtetik, hogy ez a látványosan hagyományosra és szabályosra megcsinált regény mégsem olyan hagyományos és szabályos, mint amilyennek bámulatos igyekezettel mutatkozni próbál: éppen a hagyományossággal és a szabályossággal folytat finom, ám végeredményüket tekintve ironikusan önfelfüggesztő játékokat.
A látszólag maximális korhűség jegyében írott szövegbe például folyvást nyelvi és fogalmi anakronizmusok szövődnek. Néhány példa, találomra: "éhségsztrájkról" olvasunk, Urit "benyomják" a jeruzsálemi delegációba, amit ő sehogy sem ért, ezért megállapítja: "Itt valami nem stimmel". Egy alkalommal a szerző is beleszól a regénybe - vagy kiszól belőle -, mégpedig súlyosan anakronisztikus módon. Valami zsákról van szó, amely "nem lehet nehezebb harminc fontnál, vagyis négy unciánál. (Tíz kilogramm volt ez az én időmben.)" Nem csupán az archaizálás hiányzik - nagyon is gyakran szólalnak meg mai hangok, s hangzanak el mai logikájú érvelések és következtetések. A korhűséget alátámasztani hivatott ismeretközlő szövegrészek is, különösen abban a töménységben, amellyel Spiró adagolja őket, szintén ugyanezt az ironizáló és elidegenítő hatást teszik: éppen értekező jellegük és szakszerű előadásmódjuk teszi őket anakronisztikussá. Mint ahogy Uri tudása is anakronisztikus - amikor például a világba éppen belépő kereszténységről véleményt formál, az összehasonlító vallástörténet tizennyolc-tizenkilenc évszázaddal később tett megállapításait visszhangozza.? (A teljes cikk ITT olvasható.)
?Antropológiai, lételméleti szinten az egész emberiség státusát is meghatározza?
Tarján Tamás az Új Könyvpiacban így ír: ?Mintha ? nagy közvetettséggel és rengeteg áttétellel ? az Újszövetség valamely apokrif könyvét olvasnánk. Profán bibliai egységet, amely önmagában sokkal terjedelmesebb az evangéliumoknál és járulékainál. A Fogság cím nem pusztán a Rómából már-már megmagyarázhatatlan módon ? egy küldöttség tagjaként ? Jeruzsálembe indított főszereplő sorsának negatív (de mindig az ő okulására, javára is szolgáló) beteltét minősíti. Antropológiai, lételméleti szinten az egész emberiség státusát is meghatározza. A Fogság könyvcím is, s a leképezett társadalmak mindegyike is híján van a szabadságnak, sőt centrális és periferiális figurái is akarva-akaratlanul, cinikusan megcsúfolják a szabadságot. Mégis a szabadság lengi be a fogságot (s ezzel, roppant bonyolult módozatban, egy krisztusi elv érvényesül): Urinak olyannyira nincs státusa, egzisztenciája, megosztható anyagi vagy spirituális vagyona, hogy e köztességben kezelhetetlen is. Szabad ? amennyire egy, a huszadik század abszurd és egzisztencialista íróit is tanúul hívó nagyepikai műben, pezsgően cselekménygazdag történelemfilozófiai meditációban valaki szabad lehet.
Spiró írói bravúrja, hogy Uri kivételességének képzetét az átlagosban (vagy épp átlag alattiban) mindvégig fenntartja, s e vaksi, tohonya, naiv ember valamennyi kardinális megnyilvánulását a lehető legjobban választott szavak és döntések sorozatának, lelki és gondolati univerzumát pedig senki máséval nem mérhető, egyben emberszabású mindenségnek láttatja. ? (A teljes cikk ITT.)
?Nincs olyan irodalmi asztal, mely a Fogság alatt ne szakadna be?
Margócsy István Takács Ferenchez hasonlóan az előzményekkel kezdi, csak nem az európai, hanem a magyar hagyomány távlatában helyezi el a regényt: ??Nem sűlyed az emberiség! / Ilyen gonosz vala rég, / Ilyen gonosz már kezdet óta... / Hisz különben nem kellett vóna / Százféle mesét, / Eget, isteneket, / Poklot és ördögöket / Gondolni ki..." - Spiró György új nagyregénye elé alighanem teljes joggal írhatnánk mottóként Petőfi Sándor fiatalkori ironikus versét, amely metsző éllel és látványosan szemléltetheti és bizonyíthatja még azok számára is, akik a magyar irodalom egészét általában a gondolkodói mélység hiányában marasztalják el, hogy emez irodalom történetében mégiscsak szerves folyamatossága van (volt) a történelem egészével való filozofikus szembenézésnek, s hogy a legjelesebb elmék mindig is megkísérelték a szinte lehetetlent: egy nagy összefoglaló pillantással adni áttekintő összképet a történelmi létezésnek lehetőségeiről és csapdáiról, a történelem és a személyiség kölcsönös egymásrautaltságáról, az egyes ember mindenkori kiszolgáltatottságáról, valamint azokról az egyszerre kétségbeesett és emelkedett próbálkozásokról, melyeknek segítségével az emberek, embercsoportok mindig is megpróbálták, megpróbálják eszmékkel és hitekkel körülírni, körülbástyázni életük folyamát, cselekvéssorukat és szenvedéstörténetüket, melyeknek kitalálásával, kiépítésével és mozgósításával egyszerre akarják értelmezni saját tevékenységüket és irányítani a másokét, s egyszerre akarnak hatalmas egyéni szellemi szabadságot és elnyomó korlátozó társadalmiságot alkotni és működtetni.
A magyar irodalom legjobbjait mindig is mélyen izgatta a nagybetűvel írott Történelem démoni működése, azé a Történelemé, amelyet ugyan mindig újra kell kitalálni, s új elvekkel kell újra s újra mozgásba hozni, ám amely minden egyes nagy (vagy kis) szellemi újítás után is öntörvényűen és gépszerűen jelenik meg, s győzedelme során ugyanúgy hat, mint a megelőzőkben - azaz zavart kelt az elmékben és a társadalomban, s ami a legfontosabb: végeláthatatlanul öl és pusztít. A magyar regény történetének két kiemelkedően nagyszabású alkotása, Eötvös József Magyarország 1514-benje, valamint Móricz Zsigmond Erdélye szolgálhat mintegy paradigmatikus példaként az ily írói-gondolkodói általánosításra: mindkettőben (ugyanúgy, mint Spirónál) a történelmi események csak arra szolgálnak, hogy kiemeljék és látvánnyá tegyék a Történelem általánosságának legyőzhetetlen démonikusságát.
A legújabb magyar regényekben, elsősorban a legutolsó évtizedben, újra s újra feltűnik a történelmi regénynek oly sokszor elparentált, elavultnak, tizenkilencedik századinak titulált műfaja - a posztmodern, úgy látszik, megint mozgósította a régiség iránti érdeklődést. Ám Spiró vállalkozása mégis radikálisan más, mint az elmúlt évek jó pár (hol szerencsés, hol kevésbé sikerült vállalkozása): míg a legtöbb posztmodern történeti regény, mind cselekményében, mind narratívájában épp a történelem végletes felszámolására tör, s azt szeretné valahogy illusztrálni (nyilván különböző divatideológiák, például "nincs történelem", "a történelemnek vége van", "a történelem nem más, mint kulturális narratívák vetélkedése" stb. nyomán), hogy a szépirodalomban esztétikailag előadott (vagy egyáltalán előadható) egyéni és fantasztikus történeteknek semmiféle közük nincsen nagyobb összefüggésekhez vagy megismerhető társadalmisághoz, s a szerző lélektani vagy nyelvi ötletgazdagsága felülírhatja bármely más, történetiséghez kapcsoló összefüggés relevanciáját, addig Spiró hihetetlen következetességgel ragaszkodik amaz impozáns felfogáshoz, mely szerint abból a tagadhatatlan tényből, hogy mindnyájan történelemben élünk, az is következik, hogy a történelem menetéről az egyén szemszögéből, s az egyén értelmezési lehetőségeinek határaiig elmenően tanúbizonyságot kell tenni.
Spiró György évtizedek óta mintha mindig ugyanazt a nagy témát kerülgetné: régi típusú nagy íróként regényantropológiai választ keres a legnagyobb kérdésre: miért így működik a világ, miért harcol egymással az ember, s miben hisz vagy nem hisz az egyik és a másik ember; regényei, melyek mindig a megtörtént történelem nagyon fontos mozzanatait dolgozzák át, mintha variációk lennének ugyanarra a témára. A kitűzött cél alighanem a legnagyobb tiszteletre érdemes. Spiró évtizedekkel ezelőtt már elmondta: olyan könyvet akar írni (posztmodern ide vagy oda), ami alatt beszakad az asztal. Teljes (utólagos) egyetértéssel mondhatjuk: nincs olyan irodalmi asztal, mely a Fogság alatt ne szakadna be...? (A teljes cikkITT.)
Az asztalbeszakítós képet Spiró eredetileg Az Ikszek című regényének fülszövegében használta először: ?Olyan művet szerettem volna írni, amely alatt beszakad az asztal?, ám a Fogság esetében is újra ezt a találó kifejezést vette elő ? a recenziók sokszor reflektálnak erre a képre, mint Margócsy kritikájának esetében látható, általában pozitív értelemben.
?A regényvilág figurái, létmódjukat tekintve: megválthatatlanok.?
Bazsányi Sándor a Vigíliában ezt írta: ?Spiró regényének nincsen Megváltója. És nem is annyira világszemléleti, mint inkább regénypoétikai okból kifolyólag: az előbbi ugyanis magánügy, az íróé, az utóbbi viszont közügy, a szerzőé és a mindenkori olvasóé. A regényvilág figurái, szereplői, élükön Uri, létmódjukat tekintve: megválthatatlanok. Nincs, ami ellensúlyozná a szenvedésüket, se a kollektívet, se a személyeset. Ahogyan a jeruzsálemi zsidók elveszítik Szentélyüket, éppúgy veszíti el Uri fokozatosan mindenét, ami valaha volt, apját, barátait, szerelmét, legkedvesebb fiát, családját, otthonát, vagyonát, s legvégül kevéske látását.
Spiró nem vállalja, és koncepciójából következően nyugodt szívvel nem is vállalhatná, hogy a regényvilágon túlról megváltsa teremtményeit, vagy hogy átadja a megváltó szerepét a regényvilágon belül valakinek, még annak se, akit majd később sokan, nagyon sokan Megváltónak neveznek. Se Spiró regényét, se a regényt általában, nem lehet megváltani, se világszemléleti, se műfaji értelemben; a regényt, se a Fogságot, se bármelyiket, nem lehet, se a szerzői, se a befogadói oldalról egyfajta evangelizációs eszköznek tekinteni. A regénynek, Cervantes Don Quijotéjától egészen Spiró Fogságáig, megvannak a maga határai, büntetlenül át nem hágható műfaji korlátjai. A regény, műfaját tekintve, annak összes antropológiai párhuzamával együtt, az emberi végesség és esetlegesség szövegszerű-narratív képviseletében, eleve egyfajta: fogság.? (A teljes cikk ITT.)
Spiró György honlapja
?Én mindig kultúrában gondolkoztam? ? a kultura.hu interjúja az íróval
